A kérdés, amit a francia választások eredménye után minden józan elemző, közgazdász, publicista remegve tesz fel: lesz-e olyan ön-és közveszélyesen debil Francois Hollande, mint Medgyessy Péter? Vagyis, hogy betartja-e a demagóg, teljesíthetetlen, etatista populizmustól csöpögő választási ígéreteit? Befagyasztja az üzemanyag árát, emeli a jóléti költségeket, 75 százalékos (külön)adóval sarcolja a gazdagokat, a minimálbért felemeli, hatvanezer új tanárt vesz fel, s bizonyos szakmákban 62-ről 60 évre csökkenti a nyugdíjkorhatárt?

Eme program következetes végrehajtása a francia gazdaság – s azon keresztül a teljes Unió – totális összeomlásában végződne, beláthatatlan következményeket gerjesztve. Hajlok rá, hogy egyetértsek Molnár Gusztáv elemzésével a tekintetben, hogy az új elnök az „egy dolog a választási program, s más tészta a kormányzás” pragmatizmusának jegyében cselekszik majd. De meglehet persze, hogy csak a remény mondatja ezt velem. Medgyessy-típusú osztogatásokra, nyugdíj-és béremelésekre viszont aligha kerülhet sor.

Nem azért, mert ezeket Hollande biztos nem akarja, hanem azért, mert ha akarná, se tudná. Ugyanis, kedves etatisták, az osztogatást 2008-2009-ig sem az általatok oly hőn istenített állam tette lehetővé, hanem az állam által sarcolt piac. Míg a gazdaság többé-kevésbé növekedett, addig kibírta volna a jólét szerény, mértéktartó emelkedését. Csakhogy mind az állam, mind a kisember mohó volt. Addig vásárolta hitelből a státusszimbólumokat, nagyobb verdákat, menőbb kégliket, addig öntötte bele a pénzt a szociális kiadások feneketlen kútjába, mígnem oda juttatta magát, hogy a hitelek (és az azokból finanszírozott fogyasztás) mögött már nem volt reálgazdasági-tőkepiaci fedezet.

Odalett a világgazdaság relatív pénzbősége. A kiadáscsökkentés helyett bevételnöveléssel kompenzálni próbált hiány pedig csak tovább nőtt, hisz a gazdaságra rakott adóterhek a fogyasztás további csökkenésén át a de facto adóbevételeket is lefaragták. Ha nincs több hitelünk, akkor a megoldás nem a bankrablás (bankadó, s egyéb populista zsákmányszerzés), hanem pénzköltésünk nagyságrendjének racionálisabbá tétele.

Ezt azonban nyíltan kimondani néhány technokrata válságmenedzseren és szakpolitikuson kívül kevesen merik az európai nagypolitikában. A művelt Nyugat olyan vezető politikusai, mint Hollande, (tisztelet a kivételnek), ugyanazt nyomják: hogy nem fog fájni és nem lesznek megszorítások, a jóléti állam, köszöni szépen, jól van. Meg hogy ne a Zemberekkel fizettessék meg. Hanem a Piaccal. Csakhogy a piac és az emberek az ugyanaz.

(Fotó: MTI-EPA)

A piac az nem egy bankház, sötétben bujkáló spekulánsokkal vagy a multicég főnöki emelete cilinderes nagytőkésekkel. Nem. A piac, az a milliárdos tömeg egyéneinek hol racionális, hol irracionális fogyasztói, dolgozói, vásárlói, befektetői döntései, szándékai, akaratai, illetve ezek összeadódó szintézise. Könyörgöm, azt a (Hollande és Orbán diskurzusának egyaránt a főáramát adó) rossz dumát meg hagyjuk már, hogy „mér’ nem a bankokat, a multikat, a gazdagokat szorítják meg?” Jelentem, tökmindegy, kit sarcolnak, úgyis megérzi a bankár, gyáros, nagykereskedő és a kisember is mindkét verziót.

Ha az ún. kisembertől veszek el bért, nyugdíjat, őt bocsátom el, építem le, azt a bank, a nagyáruház, a gyár is ugyanúgy megszívja. Csökken a vásárlóerő, kevesebb a hitelképes ember, tehát csökken a bevétel, a profit is. Mi nem világos ezen? S vajon kikre hárítják át a különadók, a sarcolás révén létrejövő pluszterheket a pénzintézeti, biztosítási, távközlési, energetikai és nagykereskedelmi vállalatok? Legelőször a náluk dolgozó ún. kisemberekre (különjuttatások – prémium, jutalom, bónusz – megvonása + fizetésbefagyasztás, elbocsátások, stb.)

Majd kiszervezik egyik-másik üzletágukat – pl. telefonos diszpécserközpont – oda, ahol rengeteg, az adott ország nyelvét beszélő ember kevesebbért megcsinálja ugyanazt. Utána a kis-és középméretű alvállalkozókra/beszállítókra, akiket még kegyetlenebbül versenyeztetnek, hogy olcsóbb ajánlatokkal jöjjenek. Aztán a részvényesekre, akik közt szintén vannak kisbefektetők. Végül pedig a fogyasztókra.  Ez ugyanúgy megszorítás, csak trükkös, indirekt és kódolt. A technokrata megszorító legalább világosan megmondta: tőled veszem el, nem jött ilyen hülye szöveggel, hogy ne a Zemberekkel fizettessék, meg hogy nem hárítják át.

Mi a francia választások tanulsága ezen kívül? Például az, hogy miközben a populista egyenlősdi komoly vágyak tárgya, az emberek a diktatórikus államszocializmust elutasítják. A Baloldali Front ugyan sikeresen integrálta a szélsőbal tömegbázisát, de nem volt képes magát dobogóra verekedni. Nálunk, ha lehet, még egyértelműbb a helyzet.

Az emberek zöme belemerül a Kádár-nosztalgiába, a kádári paternalizmust eszményíti, ugyanakkor határozottan elutasítja a „Kádár idején jobb volt” érzést ideológiai jelszavakká transzformáló, a pártállamot dicsőítő thürmeri gondolatot. Az emberek többsége (nálunk éppúgy, mint Franciaországban) nem a drótsövényes-aknamezős, Gulagokkal teleszórt szocializmusra áhítozik. Hanem a konvergencia-elmélet utópiájára. A kapitalizmus és a szocializmus előnyeinek fúziója, a hátrányok kizárásával (árubőség, szabadság, választék, nyitott határok, ugyanakkor teljes foglalkoztatottság. Kapitalista minőség, szocialista létbiztonsággal kombinálva.) Csakhogy ilyen állat nincs.

Kockázat (s igen, létbizonytalanság) nélkül képtelenség prosperáló gazdaságot üzemeltetni. Hollande eme modell halotti ravatalánál ígérte be annak feltámasztását, mely nyilvánvalóan lehetetlen. Akkor mi lesz? Ugyanaz, mint minden kampányszintű elkúrásnál. Pragmatikus taktikázgatás, hitelvesztés, hangulatjavító morzsaszórás, hátrafelé mutogatás (az elmúlt 17 év), bűnbak- és ellenségkeresés, hosszú távú reformok helyett rövidtávú, bújtatott megszorítás.

De milyen is Sarko öröksége? E sorok írója kritikus, távolságtartó bizalommal üdvözölte 2007-es győzelmét. Sarkozy, mint afféle politikai viharlovag, alaposan felkavarta az ódivatú, de Gaulle tábornoki egyenruhájából kibújt etatista jobboldal, illetve a ’68-as multikulturális baloldal egyensúlyán alapuló francia állóvizet. Ő nézett szembe elsőként (már a világválság előtt) azzal, hogy a jóléti állam, a hagyományos francia közigazgatás fenntarthatatlan, hogy a doktriner Amerika-ellenesség zsákutca, hogy a Fehér Ház politikájának (időnként valóban jogos) bírálatának a tényeken, az „érted haragszom, nem ellened” rendezőelvén, s nem görcsös, doktriner előítéleteken kell alapulnia.

Ő mutatott rá ilyen szinten és mélységben először, hogy a bevándorlás, a migránsközösségek egyes rétegeinek integrációja terén súlyos anomáliák mutatkoznak. Melyre a politikai korrektség és a posztkommunista antifasizmus dogmái nem válaszok, s főleg nem tekinthetőek megoldásnak. Új megközelítés kell, amely egyszerre hatékony és szalonképes.

Mit sikerült elérnie? Hát azt elmondhatjuk: Sarko diagnosztának jobb volt, mint terapeutának. Kormányzása vegyes eredményességű, számos dologban következetlen vagy improvizatív volt. De hozzá kell tenni, az euróövezeti válság kritikus óráiban, ha nem is működött államférfiként tökéletesen, de legalább helyrehozhatatlan kárt sem okozott. S ez a minimum az utódjától is elvárható.

Hollande a legnagyobb bakot a jóléti demagógia valóságba ültetésének erőltetése mellett akkor lőheti, ha ő és tábora a bevándorlási problémák toleráns, ugyanakkor tabusítást elkerülő kezelése helyett differenciálatlan fasisztázásba, rasszistázásba kezd. A Le Pen-dinasztia csak erre vár. Hogy olyanokat is a táborukba lökjenek, akik nem tartoznak oda. S akkor beköszönt az a holnap, amitől tegnap annyira féltünk.