Nemcsak neocohnnak tűnt fel, hogy Matolcsy miniszter Charles Murrayt olvas. Itt kell megjegyeznünk, hogy ez legalább annyira baljós, mint amilyen örvendetes, ugyanis Murray leghíresebb könyve a társszerzőként jegyzett Haranggörbe, ami tömény genetikázás, olyan szinten, hogy azért Európában, sőt Magyarországon is magánzárkába csuknák és naponta leköpdösnék. Azért baljós, mert Matolcsy természetesen nem a libertárius elemeket érti meg Murrayből, hanem azt, ami az Orbán-kormány gazdaságpolitikai intézkedéseivel láthatóan összhangban van, nevezetesen hogy a fehér középosztályt szaporodásra kell ösztönözni, az alsóbb néprétegeket meg a nem szaporodásra.

Az egykulcsos személyi jövedelemadó a meddő felhalmozást gátló vagyonadó nélkül, ámde a piaci teljesítménytől független, nagyarányú gyerekkedvezményekkel nem libertariánizmus, nem is “neoliberalizmus”, mint a zöldbalosok vélik. Semmi köze ugyanis a szabadpiachoz, még ahhoz a civilizálatlan, “hulljon a férgese” változatához sem, amit a keresztényzöldbalosok mint neoliberalizmust elképzelnek (méltóztassék elolvasni Friedman idevágó szövegeit), hanem szociáldarwinizmus állami politikává téve, államilag kontrollálva. Itt nem a jóléti állam megtagadásáról van szó, pláne nem “új útról”, ami példa lehet az elpuhult, hedonista Nyugat-Európának, hanem egy elhibázott szegénységpolitika eszement felrúgásáról.

Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Matolcsy által dicsért “keleti modell” viszont a nyugdíjrendszer izé, hézagosságát is magában foglalja – ha ez a cél, az sok mindent megmagyaráz a közelmúltból és a közeljövőből -, valamint egy nagyon durva népességmérnöki szokást.

A május 3-i Népszabadságban az egyébként felkészült és jó ítélőképességű Friss Róbert egyszerre kritizálja Matolcsyt, Murrayt és a keleti modellt. A cikk jól tükrözi azokat a tévképzeteket, amelyekből kiindulva a magyar ellenzéki értelmiség hajlamos a matolcsyzmust értelmezni és a libertariánizmussal azonosítani.

Murraynak, s vele Matolcsynak ­igaza lenne, ha csak annyit állítana, hogy Európa tényleg korszakváltás határán áll (…) az unió 2004-ben Kelet-Közép-Európa „benyelésével” csak kiteljesedett, politikai-gazdasági kényszer hatására szervesen a második világháború utántól épült ki. Kereszténydemokrata gondolat és politika – ­Maurice Schumann, Georges Bidault, Alcide De Gasperi, Konrad Adenauer – nyomán.

A kormányok, a munkáltatók és a munkavállalók nyugat-európai egyezségével, hogy létrehozzák a nagyszabású költségvetési kiadások, progresszív adók és korlátozott béremelések társadalmi békéjének (a brit történész, Tony Judt szavaival élve) „angyali körét”, amely megteremtette a minden korábbi prosperitást meghaladó jóléti államot. (…) a kiterjedt szociális, (de nem szocialista) állam valóban megingott az utóbbi húsz évben.

Ebben több tévedés van. Az egyik: az Adenauer-, De Gasperi- stb.-féle kereszténydemokrácia összemosódik a nyugat-európai szociáldemokráciával, aminek a nemrég elhunyt Tony Judt volt az egyik apostola. A szociális piacgazdaság, ahogy Adenauerék elképzelték, nem a “kiterjedt” jóléti állam volt, amivé az évtizedek során vált, sokféle alanyi jogosultsággal állami pénzekre és szolgáltatásokra, hanem a lehető legnagyobb versenyszabadságon alapult, a piacról önhibájukon kívül kiesők számára létesített szociális védőhálóval.

A másik, a nagyobb: a “társadalmi béke” – amikor is mind az állam, mind a munkaadók, mind a munkavállalók rendesen viselkednek, nincsenek bénító sztrájkok, se sortüzek, mégis kicsi a munkanélküliség, és mindenkinek folyton jobb egy kicsit (hozzátenném: mindezt mérsékelt infláció mellett) – nem valami csodaszer, ami a buta közgazdászoknak Keynes előtt nem jutott az eszükbe, amit egyszer be kell venni, és aztán hat magától, amíg a gonosz külső körülmények fejbe nem csapják a pácienst. Szóval az aranykori fejlődésnek nem az oka, hanem az okozata.

Nyugat-Európa az ötvenes években néhány esztendőn át azért produkálhatott kínai jellegű GDP-növekedést (NSZK: 12 Franciaország: 8, Olaszország: 9 százalék), mert ekkor állt helyre a világválság és a világháború után a 18-19. század fordulóján kezdődő termelékenységnövekedési trend.  A termelékenység azért növekedett, mert a technika fejlődött, a technika pedig azért fejlődött, mert kapitalizmus volt. Semmilyen más rendszer, mint a szabadpiaci, nem ösztönöz ilyen mértékben a technikai innovációra.

Ha megnézzük, hogy miből állt a korabeli nyugat-európai konjunktúra, elsősorban a szállítás, a hírközlés és a hozzájuk kapcsolódó iparok rohamos fejlődését (nem egyszerűen a növekedését) látjuk. Autógyártás, autósztrádák, repülőgépgyártás, polgári és katonai repülés, a vasút modernizálása, elektronika. A szállítás és a hírközlés fejlődéséből viszont olyan tercier ágazatok fellendülése következett, amikre “nem volt szükség”, mégis hozzájárultak a további tempós növekedéshez, mint az idegenforgalom és a reklámipar. Ehhez járult három szerencsés energetikai körülmény, amelyből kettő természeti jellegű volt: az európai földgázlelőhelyek és az arab kőolaj feltárása. A harmadik megint csak egy innováció: az atomenergia békés felhasználása.

A technológiai fejlődésre visszavezethető növekedés tette lehetővé a béremeléseket és a plusz bérkövetelések teljesítését vagy a bőkezű agrártámogatásokat, azaz a viszonylagos társadalmi békét – ami persze korántsem volt egyetemes konszenzus -, és nem fordítva.

Hasonló trend-kiegyenesedés zajlott le az Egyesült Államokban, hasonló társadalmi megállapodásokkal kísérve, csak ott előbb kezdődött, mert a gazdaságot nem lerombolta, hanem talpraállította a világháború (és lökést adott a technikai innovációnak). De különben, a népmesékkel ellentétben, az USA-nak egymás után nyolc többé-kevésbé “szociális” gondolkodású elnöke volt Roosevelttől Carterig, és közéjük tartozott a három republikánus is. (Bár tény, hogy Roosevelt és Johnson voltak a leginkább baloldaliak.)

Az ok és az okozat fölcserélését lehetővé tévő illúzióknak aztán olyan külső, előre ki nem számítható, politikai tényezők vetettek véget, mint a vietnami háború (Nixon-sokk, 1971), a jom kippuri háború (olajválság, 1973-75) és az iráni forradalom (energiaválság, 1979). Elszaladt az infláció, megdrágult a háborút követő konjunktúra fő hajtóanyaga, a kőolaj, és a társadalmi békének befellegzett.

Leginkább ott, ahol a szociáldemokratizálódás a legjobban előrehaladt: Angliában. Itt 1973-74-ben és 1978-79-ben is a szakszervezetek erőfitogtatása – a megszorult, illetve a józan  megállapodáshoz ragaszkodó kormánnyal szemben – vezetett olyan helyzethez, ahol egy vérmesebb dél- vagy kelet-európai országban széthullott volna a civilizáció. (Rendkívüli állapot, nem működő kórházak, temetők stb.) A munkavállalóknak joguk volt hozzá, hogy szétverjék a gazdaságot (megjegyzendő: a szénbányák éppen stratégiai megfontolásból állami tulajdonban voltak), és nem fékezték magukat.

Azért volt szükség Thatcherre (és később Blairre), hogy a brit gazdaságot visszatérítse természetes piaci és technológiabarát állapotához. Még ha ez a bánya- és gyáripar leépülésével meg a társadalmi kontrasztok növekedésével járt is. 1979 óta nem volt Nagy-Britanniában a hetvenes évekbeliekhez hasonló válság.

Ezen a ponton ki kell térni az utóbbi hetek nagy magyar botrányára, a földügyekre. A nol.hu-n tömör és érzékletes videó látható erről. Én megértem, hogy a mostani kormányzat egy családalapító fehér középosztályt és ennek csúcsára egy új, becsületesmagyar felsőosztályt akar létrehozni. De az elborzasztó az, hogy melyik ágazatban.

A felzárkózó posztkommunista országok a szállításközpontú 1973 előtti nyugat-európai növekedést ismétlik meg (Szlovákia) vagy az IT-központú 1979 utánihoz csatlakoznak (Észtország), vagy ezek valamilyen kombinációjában bíznak (Lengyelország). Magyarország az egyetlen, amelyiknek a kormányzata – és ellenzéke – a gazdasági fellendülést nem a tőkétől és a technológiától, hanem a munkától és a földtől várja (beleértve a vizet stb.) Ennek megfelelően az új gazdasági arisztokráciát a lo-tech ágazatban óhajtják kiépíteni, nem piaci verseny által, hanem állami beavatkozással, nem hitelekkel (vö. Széchenyi), hanem a természetbeni jav állami leosztásával (vö. feudalizmus, ősiség) és a termelt értékhez képest tetemes szuperállami uniós támogatással kalkulálva.  Meg azzal, hogy ha megszűnik a moratórium, e földeket pompás haszonnal tovább lehet adni (vö. spekuláció). Miközben az alsóbb néprétegek és lassan a közép pacifikálását sem lesz miből finanszírozni.

Sokan mondják, hogy a kormány politikája gazdasági lemaradásához, stagnáláshoz vezet. Szerintem meg a civilizáció magyarországi széthullásához. “Úr nem siet, nem fizet, és nem csodálkozik.” És nem fogad.

A bannerkép forrása: hvg.hu – Harminc év legkiválóbb sajtófotói.  1984, Thatcher a Tolbuchin körúti Nagyvásárcsarnokban. Innen indultunk.