Üdvözlöm a nézőket, a közönséget, s főleg Önt, kedves versenyző! Találós kérdés: melyik az a kisebbség, amely igencsak felül volt reprezentálva egy kis ország kommunista pártjában? Mi több, Moszkvából ezen kisebbség tagjait nevezték ki helytartónak, a szovjet pártvezetés egy időben rajtuk keresztül irányította a megszállt kisállamot, sőt az egész térséget. Sokak szerint őket fegyverezte fel és játszotta ki az ország többségi népe ellen Moszkva. A közönség segítségét kéri? Legyen! A hallgatóság soraiból azt mondják, ezt a kisebbséget akarták annak idején népirtással révén megsemmisíteni.

Na, még így sem habzik? Telefonos segítség jöhet? OK. Hát, a kedves szomszéd azt mondta, ezt a kisebbséget vádolták azzal, hogy egy nemzetközi összeesküvés részeseként közreműködött a kis állam feldarabolásában, így aztán a kis ország még kisebb lett. S ezért haragudtak arra a kisebbségre, gyilkolták is a tagjait. Azzal vádolták őket, hogy betelepítésük a befogadó nemzet tudatának felhígítását szolgálta. Meg azért is nehezteltek rájuk, mert felszabadítóként üdvözölték a Vörös Hadsereg tagjait, miközben azok a többségi néppel erőszakoskodtak.

Még mindig nem tudja? Hihetetlen, pedig már a lehetséges válaszokat is megfeleztük. Na, jól van, segítek, az a bolond jó szívem fog a sírba vinni: ez a nép főleg kereskedéssel, pénzváltással foglalkozik, diaszpóraként a hazájukon kívül is él szinte minden országban, emiatt sokan nemzetközi hatalomként tekintenek rájuk, lakóhelyük, az ősi földjük egyik szent hegye benne van a Bibliában. Az Ószövetségben. Bár erre a földre egy másik nép is igényt tart. A kérdéses népet többször sújtotta a terror, ugyanakkor a függetlenségükért ők is terrorista módszerekkel harcoltak. Úgy van, az örmények azok. Mi tartott eddig?

Három ember ül az asztalnál: Jason, az amerikai zsidó, Rusztam, az azeri mozlim, és Levente, a magyar katolikus. Nem, ez nem vicc. „Rusztam őszinte örömmel vette tudomásul, hogy a három monoteista vallás híve ilyen békésen megfér egy kicsiny asztal mellett, s leszögezte: »Isten azért teremtett minket, hogy jót tegyünk embertársainkkal.« A kisördög addig fúrja az oldalamat, míg rákérdezek: »No, és az örményekkel is?« „Velük nem. Ők az ellenségeink.” – osztja meg azerbajdzsáni élményeit a kormánypárti magyar lap tudósítója.

Hát igen: az örmények a Kaukázus és Kis-Ázsia zsidói. Még a sztereotípiák szintjén is. Emlékszem, egyik ismerősöm csodálkozva mesélte Isztambulból hazatérve, hogy az átlagos törökök a zsidó kereskedőkről jóindulatú, semleges tónusban beszélnek, az örményekről viszont hihetetlen dühvel. Az olajváros Baku kocsmáiban és internetes portáljain, sőt politikusi szószékein kollektíven őket hibáztatják az azeri Trianonért, Hegyi-Karabah elvesztéséért.

A XIX. századi örmény betelepülés ugyanúgy intoleranciát generált az azeri többség egy részében, mint ahogy a zsidó bevándorlás Európában antiszemitizmust. Az orosz-perzsa háború 1828-as lezárásaként az iráni örményeket áttelepítették a mai Azerbajdzsán területének a Szovjetunió megszűnése után háború okául szolgáló Hegyi-Karabah részére.

Az örmények örömmel hagyták el a vereség utáni trauma miatt fanatizálódó Perzsiát, ahol nem volt tanácsos oroszpárti kereszténynek lenni. A Teherán utcáin tomboló csőcselék senkit nem kímélt, a perzsa háremekben fogva tartott grúz nők érdekében fellépő A. Sz. Gribojedov orosz nagykövetet (és a követség teljes személyzetét) is lemészárolták. Az azeriek morogtak, de a vaskézzel kormányzott cári birodalomban nem lehetett nyíltan támadni az uralkodóházba benősült grúz, valamint a hagyományosan iszlám-és törökellenes örmény elitet.

Az 1917-es polgári forradalom nemzeti egyenjogúságot ígért, de a bolsevik puccs után mindebből semmi nem lett. Európában a polgárosodásnak nagy részben a zsidó közép-és felsőosztály, a Kaukázusban pedig a cári udvarhoz lojális grúz és örmény rétegek voltak a haszonélvezői. A polgárháború megosztotta a Kaukázust, a törökbarát azeriek nagyrészt a fehérek, az oroszbarát örmények pedig rendszerint a bolsevikok oldalára álltak. Legalábbis a politikailag aktív népességen belül ezek voltak a meghatározó hangsúlyok, a többség viszont mindkét oldalon passzív elszenvedője volt a dolgoknak.

Ténykérdés viszont: míg a Tanácsköztársaság sztereotip figurája a zsidó származású népbiztos és Lenin-fiú, a kaukázusi bolsevik rémuralomé az örmény (és grúz) komiszár. Az orosz polgárháború kaukázusi hadszínterén 1918 tavaszán az örmények kerekedtek felül, csupán Bakuban tízezrével mészárolták az azerieket. A Bakui Szovjet és a helyi Népbiztosok Tanácsa elnöke Sztyepan G. Saumjan örmény bolsevik. Kegyetlenkedéseinek a brit intervenciósok, illetve a török invázió vetett véget.

Jött a fehérterror kaukázusi változata, a leszámolás során nemcsak Saumjant és cinkosait végzik ki, de csaknem tízezer örményt is meggyilkolnak. A visszacsapás nem várat magára sokáig: 1920 áprilisában megalakul a szovjet-orosz bolsevik párt Központi Bizottságának Kaukázusi Különbizottsága, a Kavbüro. Elnöke a grúz Szergo Ordzsonikidze, elnökhelyettese az orosz Szergej M. Kirov. A Kaukázus szovjetizálásában fontos szerep jut az örmény Anasztasz Mikojannak (a kaukázusi pártszervezet bakui irodájának vezetője, majd az Észak-Kaukázus párttitkára, aztán az SZKP KB Politbüro (Elnökség) és a szovjet kormány tagja, Sztálin bizalmasa, Hruscsov bukása után egy rövid ideig szovjet államelnök. Az 1956 október 23-i elnökségi ülésen csak ő szólalt fel a bevonulás ellen.) Még abban a hónapban lerohanják Azerbajdzsánt, a legszegényebb és leggyengébb kaukázusi kisállamot.

Az SZKP-n és a szovjet államon belül a kaukázusi etnikumokból a grúzok és örmények képviseltették magukat legnagyobb számban. Az azeriek igencsak alulreprezentáltak voltak, a párttagságon belüli létszámarányban még az oszétek, befolyásban pedig Nesztor Lakoba (Sztálin és Ordzsonikidze barátja) által vezetett abház régió is felülmúlta őket. (A pontos számadatokat lásd a Heller-Nyekrics szerzőpáros Oroszország-történetének II. kötetében. Osiris, 1996. 127.)

Miként a csecsenek is. Úgy bizony, eme, kommunista-és oroszellenesként elkönyvelt kaukázusi nép javarésze a polgárháborúban még a bolsevikok oldalán harcolt. 1920 októberében Ordzsonikidze, az Észak-Kaukázusi Forradalmi Bizottság elnökeként utasítást ad a térség kozák falvainak lakosságát érintő deportálásra. Utána pedig, hogy „osszák szét a lakosok házát és földjét a szegényparasztoknak, kivált a csecseneknek, akik mindig kifejezésre juttatták, milyen mélységesen ragaszkodnak a szovjethatalomhoz.” (A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág, 108. o.)

De pont az ő esetük bizonyítja: alul- vagy felülreprezentáltsági számadatokból általánosítani, egy nép kollektív bűnösségére következtetni nemcsak embertelen, de hülyeség is. A csecsenek később ugyanúgy szenvedtek a diktatúrától, mint bármelyik más nép. Sőt, az átlagnál többet is. (A szovjetellenes csecseneket pedig természetesen már a polgárháborúban is üldözték.) Miközben a szovjet pártállam kaukázusi részében tömérdek grúz és örmény vállalat szerepet, a grúz és örmény nemzet többsége pedig (hasonlóan a kelet-közép-európai zsidóság oroszlánrészéhez) határozottan antikommunista és szovjetellenes volt.

A polgárháború alatt függetlenné vált Örményország területén nem is léteztek kommunista pártszervezetek, a törpe kisebbségben lévő örmény bolsevikok puccsa kudarcba fulladt. Az örmények nagy része haragudott a szovjet államra, mert lepaktált az őket az I. világháborúban, illetve a polgárháború alatt is gyilkoló Törökországgal. Az örmény szuverenitást ketten tiporták el: Törökország 1920 őszén szétverte az örmény hadsereget, néhány héttel később pedig a szovjet egységek a törökök cinkos szemhunyása mellett bevonultak Jerevánba.

Grúziára 1921 februárjában kerül sor, a népi ellenállást a Vörös Hadsereg és a Cseka vérbe fojtja, Ordzsonikidze hozzálát a brutális szovjetizáláshoz. A Nagy Szergo, a grúz pártember olyan kegyetlen a saját népével, hogy azt még Lenin is élesen bírálja.

Az örmény párthelytartók se különbek. Többségük (mint Mikojan) olyan „szovjet ember”, aki nem kötődik az országához, etnikumához, sőt az Eszme jegyében inkább választja a totalitárius birodalmat, mint a független kisállami demokráciát. Mikojan tetteiért annyira felelős az örménység, mint a zsidó származású Kaganovicsért a zsidóság. Az azeriellenes örmény-kommunista világkonspiráció ugyanolyan zagyva téveszme, mint a zsidó-bolsevik összeesküvés.

Ennyi tény nyilván elég ahhoz, miszerint nem a zsidóság volt az egyetlen, a szovjet típusú pártállami „menedzsmentekben” felülreprezentált etnikum. Ha mégsem: a polgárháború éveiben közismert, sztereotip népi mondás volt, hogy „a szovjethatalom a zsidók agyán, a lettek bajonettjein és az oroszok hülyeségén alapszik” (Bojtár Endre: Európa megrablása. Szabad Tér, 1989, 11.) A Lett Hadosztály soraiból verbuválódtak a Téli Palota ostromlói, Lenin személyi testőrsége, azon kívül „számukat messze meghaladó arányban töltöttek be tisztségeket a párt- és állami életben s főként a Vörös Hadseregben” (Uo.) Valahogy mégsem beszél senki „lett világuralmi törekvésekről.”

Az örményeket, a „Kaukázus zsidóit” ugyanolyan KGB-elnyomás sújtotta, mint bármely más nemzetiséget. Sőt, az örmény másként gondolkodókat, a függetlenségpárti nacionalistákat talán a legkeményebben üldözték mind közül. 1977. január 8-án bomba robban a moszkvai metróban. Két év múlva zárt tárgyaláson halálra ítélik, aztán kivégzik Sz. Zatikjant, A. Sztyepanjant és Z. Bagdaszarjant, holott az örmény nacionalisták alibijét tanúk sora igazolta. (Heller-Nyekrics, i. m., 518. o.) Ennek ellenére a nyolcvanas években tömegével cirkuláltak a Kaukázusban az örményekkel szembeni, a zsidóellenes előítéletekre kísértetiesen hasonlító mítoszok. Azeriek arról beszéltek, hogy az örmények túl sokan vannak a szakértelmiségi pozíciókban, korlátozni volna szükséges a „térfoglalásukat.”

1988 februárjában atrocitások robbannak ki: Karabahban 24-én megölnek két azerit, erre „válaszul” robban ki Szumgaitban a véres örményüldöző pogrom, harminckét áldozattal, köztük huszonhat örmény. Tanulságos, hogy az azeri nemzeti mitológia mai napig is KGB-provokációnak, „örmény összeesküvésnek” tartja a vérengzést. Ugyanaz a helyzet, mint Trianon és a Benes-dekrétumok nacionalista diskurzusával: tények, féligazságok, csúsztatások és hazugságok keveréke. Valóban, Moszkva az azeri szeparatizmus ellenében a „baráti” Örményországot támogatta, felfegyverezve az örmény paramilitáris egységeket.

1990. január 20-án a szovjet hadsereg elfoglalta Bakut. A szovjet és örmény erők vérengzéseiről megrázó képet nyújt Gülsen Ljatifhan novellája, a Krumpliszív. (Bakui udvar – irodalmi mozaik. Magyar-Azerbajdzsán Baráti Társaság, 2009. 120–136.) De nem volt semmiféle azeriellenes összeesküvés, a szovjet hadsereg hasonló akciókat hajtott végre Litvániában és Moldáviában is. A szovjet birodalmi politika hol a helyi orosz kisebbséget használta „ötödik hadoszlopként”, hol az egyik kisebbséget játszotta ki a másik ellen.

Volt, amikor ennek az „oszd meg és uralkodj” taktikának Azerbajdzsán a kedvezményezettje. Az 1920-as évek elején, a törökbarát és örményellenes szovjet külpolitika alatt „Örményország nem nyom a latban Moszkva szemében a Törökországgal való stratégiai kapcsolatok fontosságához és általában a muzulmán népekéhez képest, nem is beszélve az azerbajdzsáni kőolajról. A dasnak örmény kormány megadta magát, és annak a szovjet kormánynak, amely követte, nem volt lehetősége rá, hogy érvényre juttassa érdekeit. Ezeknek a diplomáciai viszonyoknak Törökország volt tehát a nagy haszonélvezője, így rendezték Karabah és Nahicsevan helyzetét is” – írja a téma kutatója.

A hatvanas évek derekán Mikojan távozott a Politikai Bizottságból, a legmagasabb rangú kaukázusi a szovjet vezetésben Hejdar Alijev, a KGB-tábornokból avanzsált azeri első titkár lett. Nem igaz, hogy itt egy kisnemzet állt szemben a nagyhatalmakkal, az egész világgal. Ahogy a magyar-csehszlovák konfliktusban a II. világháború során Budapest területi igényét a náci Németország, Prágáét később pedig a Szovjetunió támogatta, itt Azerbajdzsán török, Örményország meg orosz „hátszélben” részesült.

Azerbajdzsán vesztett és szenvedett, ez kétségtelen. Örményország azeri területeket tart megszállva, a mérgezett helyzet folyományaként vad összeesküvés-elméleteket generálva. „A karabahi probléma megoldását (azerbajdzsáni értelmezésben: a status quo visszaállítását, amiről Örményország persze hallani sem akar) az EBESZ az Oroszországból, Franciaországból és az USA-ból álló, úgynevezett minszki trojkának adta ki albérletbe, de ennek közvetítési kísérletei több mint egy évtizede eredménytelenek. Magas állású bakuiak szerint azért, mert mindhárom állam kormánya a nemzetközi örmény lobbi befolyása alatt áll.

Az elmúlt években több terrorcselekményt követtek el Azerbajdzsánban (köztük egy számos halálos áldozatot követelő robbantást a bakui metróban), amelyeket örmény diverzánsoknak tulajdonítanak.” – tudósít a veterán külpolitikai újságíró. Örmény lobbi, nem ismerős? Az azeri lakosság jelentős része (főként a menekülttáborokban élők) olyan kollektív hisztériában él, hogy pl. nemzeti hősként ünnepli az örmény tiszttársát Budapesten meggyilkoló azeri katonát, Ramil Safarovot. Nem értik, hogy ezzel csak gátolják az ügyük rendeződését.

A nemzetközi közösség (a palesztin államhoz hasonlóan) a karabahi konfliktusgócot is örömest megoldaná. Ha garanciát kapna rá: az ily módon kárpótolt azeriek (palesztinok) azon túl békében élnének az örmény (izraeli) szomszéddal, nem akarnának visszavágót, nem lődöznének át rakétával a határon, nem kezdenének pogromokba, stb. Ugye milyen kicsi a világ? S ugye, hogy mindenkinek megvan a saját bűnbakja? Többek között ezért nem kell zsidózni. Mert valahol, valakinek meg te vagy a zsidó. Legfeljebb másképp hív téged. Hát, legalább az előítélet multikulturális.