Sokak szerint verseny és együttműködés kizárja egymást: a társadalom vagy az egyik, vagy a másik elv szerint működik. Éppen ellenkezőleg – állítja szerzőnk, a kapitalista gazdasági szabályok értelmében az emberek azért versenyeznek, hogy másokkal együttműködhessenek.

Ennek a kétrészes cikknek a közlésével végre elindítjuk új sorozatunkat, amelyben neves szabadságpárti szerzők elméleti és morális oldalról érvelnek a szabadpiaci kapitalizmus, az állami beavatkozástól (szinte) mentes gazdaság és társadalom mellett.

A szerző, David Boaz a libertárius Cato Institute alelnöke, a Students For Liberty szervezet tanácsadója. A “Libertarianism: A Primer” című mű és további tizenöt könyv szerzője. Számos újságnak írt már, így a New York Timesnak, a Wall Street Journalnak és a Washington Postnak. Gyakran tűnik fel kommentátori szerepben TV-műsorokban, rádióban, és rendszeresen olvashatóak blogbejegyzései a Cato@Liberty, The Guardian, a The Australian és az Encyclopedia Britannica internetes oldalain.

A piaci folyamatok támogatói gyakran kiemelik a verseny előnyeit. A kompetitív folyamat teret enged az állandó vizsgálatoknak, kísérletezéseknek, és a változásokhoz való alkalmazkodás lehetőségének. A vállalkozásokat folyamatosan rákényszeríti arra, hogy a fogyasztóikat kiszolgálják. Mind analitikus, mind pedig empirikus oldalról megfigyelve elmondhatjuk, hogy a verseny jobb eredményeket produkál összességében, mint a központosított rendszer, vagy a monopólium. Ezért van az, hogy számos könyvben, újságcikkben, televíziós műsorban a szabad piac hívei kihangsúlyozzák a kompetitív piactér fontosságát, és ellenzik a versenyt érintő szabályozásokat.

Mikor az emberek a verseny dicséretét hallják, olyan szavak is megütik a fülüket, mint például ellenséges, öldöklő vagy éppen könyörtelenség. Azon tűnődnek, vajon az együttműködés nem lenne-e jobb, mint egy ellenséges világszemlélet. A milliárdos befektető, Soros György azt írja például az Atlantic Monthly magazinban: „A túl erős verseny és a túl kevés együttműködés tűrhetetlen egyenlőtlenséget és instabilitást szülhet.” Majd azzal folytatja, hogy „a lényeg az, hogy az együttműködés legalább annyira része a rendszernek, mint a verseny, és a szlogen, miszerint ‘csak a legerősebb maradhat talpon’, elferdíti az igazságot.”

Most meg kell jegyeznünk, hogy a „csak a legerősebb maradhat talpon” frázist igen ritkán használják a szabadság és a szabadpiac támogatói. Valójában csak azért alkották meg ezt a mondást, hogy a biológiai evolúció folyamatát jellemezhessék vele, illetve utaljanak azoknak a jellegzetességeknek a fennmaradására, melyek a legjobban tudtak alkalmazkodni a környezethez. A frázis talán jól alkalmazható a piacon szereplő vállalatok közötti verseny jellemzésére, de szó sincs arról, hogy egy kapitalista rendszerben tényleg csak a legerősebb maradhatna fenn. A gazdasági verseny jellemezésére ezt a kifejezést leginkább a piaci folyamatok ellenségei, és nem a támogatói használják.

Világossá kell tenni, hogy azok, akik azt vallják, hogy „az emberi lények együttműködésre és nem versenyre teremtettek”, nem veszik észre, hogy a piac valójában együttműködés. Ahogy a továbbiakban részletezzük, a piac emberek sokasága, akik azért versenyeznek, hogy együttműködhessenek.

Individualizmus és közösség 

Hasonlóképpen, a klasszikus liberalizmus ellenzői elhamarkodottan megvádolták az atomisztikus individualizmust favorizáló liberálisokat. Az atomisztikus individualizmusban mindenki csak a saját maga kis szigetével foglalkozik, csak a saját haszna lebeg a szeme előtt, nem veszi figyelembe mások igényeit.

A Washington Post szerzője, E. J. Dionne, Jr. szerint a modern libertáriusok azt vallják, hogy „az egyének teljesen kiforrott felnőttként jönnek a világra, akiknek felelősséget kellene vállalniuk a tetteikért már a születésük pillanatától fogva.” A rovatvezető Charles Krauthammer írta Charles Murray: Mit jelent libertariánusnak lenni? című művének ismertetőjében, hogy Murray előtt a libertárius nézet nem szólt másról, mint „faragatlan individualisták versenyéről, akik egy házikóban élnek a hegytetőn, drótkerítéssel elkerítve, rajta ‘Tilos az átjárás’ felirattal. Nem is tudom elképzelni, hogy maradhatott ki, hogy mind állig felfegyverkezve”.

Természetesen senki nem hisz abban az atomisztikus individualizmusban, melyen annyira gúnyolódni szeretnek a professzorok és a tudósok. Közösségben élünk, és csoportokban dolgozunk. Hogyan is lehetne valaki atomisztikus individualista ebben a komplex, modern társadalomban? Ez azt jelentené, hogy csak azt eszed, amit magad megtermelsz, azt hordod, amit megvarrsz magadnak, olyan házban élsz, amit egyedül építettél, és olyan természetes gyógymódokra szorítkozol, amelyeket növényekből nyersz?

A kapitalizmus néhány kritikusa, vagy a „vissza a természetbe” hirdetői – mint az Unabomber vagy Al Gore, ha tényleg komolyan gondolta azt, amit a Mérlegen a Föld című művében írt – valószínűleg helyesnek találnának egy ilyen tervet. De vajmi kevés libertárius akarna elköltözni egy lakatlan szigetre és megtagadni az előnyeit annak, amit Adam Smith csak úgy hívott, hogy a „Nagy Társadalom”, a komplex és produktív társadalom, melyet a társadalmi együttműködés tett lehetővé. Az ember azt gondolhatná, hogy a józan újságírók majd megállnak egy pillanatra, ránéznek a legépelt szavakra, és végiggondolják magukban, hogy „Biztosan hamis színben tüntettem fel ezt az álláspontot. Újra kellene olvasnom a libertárius írókat!”

Napjainkban ez a kacsa – az izolációról és az atomizmusról – nagyon károsan hat a piaci folyamatok szimpatizánsaira. Világossá kellene tennünk, hogy egyetértünk Soros Györggyel, miszerint „az együttműködés legalább annyira része a rendszernek, mint a verseny.” Valójában úgy gondoljuk, hogy az együttműködés annyira lényeges az emberek sikeréhez, hogy nem csak beszélni akarunk róla; olyan társadalmi intézményrendszert akarunk kialakítani, amely ezt lehetővé teszi. Hiszen erről szól a tulajdonjog, a korlátozott kormányzás, maga a jogrend.

Egy szabad társadalomban minden embernek elidegeníthetetlen és sérthetetlen jogai vannak, és mindenkinek kötelessége tiszteletben tartania mások jogait. A további kötelességeinket szerződések megkötésével fogadjuk el. Nem véletlen, hogy az élethez való jogon, a szabadságjogon és a tulajdonjogon alapuló társadalom velejárója a társadalmi béke és az anyagi jólét.

Ahogy John Locke, David Hume és más klasszikus liberális filozófusok is szemléltették, a társadalmi összefogáshoz szükségünk van egy jogrendszerre is, mely nélkül az emberek nagyon keveset érhetnének el. Hume azt írta az Értekezés az emberi természetről című művében, hogy a körülmények, melyek szembekerülhetnek az emberrel (1) a részrehajlóság, (2) a szükségszerűen korlátozott bőkezűségünk mások felé, (3) a szükségleteinket kielégítő források hiánya.

A fenti körülmények miatt kénytelenek vagyunk másokkal együttműködni, az igazságszolgáltatás alapelveit betartani – s különösen tekintettel kell lennünk a tulajdonra és a cserére – ahhoz, hogy meghatározhassuk ennek a menetét. Ezek a szabályok megállapítják, kinek van joga eldönteni, hogyan kell használni egy bizonyos tulajdonrészt. Jól meghatározott tulajdonjogok hiányában folyamatos konfliktusoknak tennénk ki magunkat. A tulajdonjogokról való megállapodás értelmében vállalhatunk el összetettebb társadalmi, kooperációs és koordinációs feladatokat, melyeken keresztül elérhetjük a céljainkat.

Szép is volna, ha a szeretet megvalósíthatná ezt a feladatot, az önérdek és az egyéni jogok mindenféle kihangsúlyozása nélkül, és a liberalizmus ellenzői felajánlanának egy rokonszenves társadalmi víziót, amely az egyetemes jóságon alapulna. De ahogy Adam Smith is rámutatott, „egy civilizált társadalomban, az ember bármikor készen áll az együttműködésre, és mások támogatására”, még akkor is, ha soha még egy töredékét sem tudná támogatni azoknak az embereknek, akiknek az együttműködésére szüksége van.

Ha teljes mértékben a jóindulattól függne az együttműködés, egyszerűen képtelenek lennénk bonyolultabb feladatokat megoldani. Más emberek önérdekébe vetett bizalmunk – jól meghatározott tulajdonjogok és szabad kereskedelem rendszerében – az egyetlen módja annak, hogy egy kis falusi közösségnél összetettebb társadalmat tudjunk létrehozni.

(Folyt.köv.)

© Minden jog fenntartva. A cikk a Morality of Capitalism c. kötetben jelent meg.