Rég volt már, hogy a kínai kapcsolat állt a magyar külpolitika középpontjában, mivel nem sikerült olyat kínálni, amire Kínának szüksége lett volna. Ezzel együtt nem kérdéses, hogy a kínai típusú politikai rendszer (egy párt, erős állami irányítás számos kulcsszektorban, közben növekvő gazdasági siker, a kormányzattal legalábbis nem rosszban lévő vállalkozások számára az munkavállalók alapvető emberi jogainak korlátozását lehetővé tévő szabadság) mindenképp szimpatikus maradt a kormánynak.

Csakhogy a magyar kormány abba a tévhitbe ringatta magát, hogy a kínai rendszer így produkál jelentős fejlődést, tehát ez a helyes példa, és kicsit sem gondolnak bele, mi az, ami ebből a keverékből esetleg épp gátolja a fejlődést, és mi az a pozitív hatás, amit esetleg kihagytak. Úgyhogy megpróbáljuk megtenni ezt most.

Szó sincs természetesen arról, hogy mély szociológiai elemzésbe bocsátkozzak, vagy hogy alaposan megvizsgáljam a kínai kultúrát vagy társadalmat, ehhez nincsenek meg a szükséges ismereteim vagy tapasztalataim. Csak annyit tudok mondani, amit egy nyugati is egyértelműen azonosítani tud Kínában járva. Vegyük tehát sorra, mi mindent ért félre a magyar kormány Kínával kapcsolatban.

Politikai rendszer. A kínai rendszer jóval finomhangoltabb, mint a “nemzeti együttműködés rendszere”. Amennyire kívülről megítélhető, a párt rájött, hogy itt forradalmat csinálni lehetetlen, úgyhogy szépen leépítették Mao elnök vívmányait, a kulturális forradalmat és társait, és kulturális értelemben visszaállították a császárságot: létezik a legfőbb hatalmat birtokló, az öröklésről magán belül gondoskodó elit, a különböző önállósággal bíró helyi szintű vezetők, és végül a nép, amelyik ezt többé-kevésbé elfogadja. Az egész tetején meg ott ül a mitológiai magasságokba emelt Mao, minden papírpénzen az ő arcképével, minden nagyobb helyen egy óriási portréval, és így tovább.

Ez a fajta berendezkedés Magyarországon megvalósíthatatlan. A rendszer legnagyobb hátránya, hogy számos bolsevik örökséget tartott meg, többek között az inherens korrupciót, amely egyértelműen hátráltatja a fejlődést. Papíron a központi hatalom ez ellen rettentő módon küzd, időről időre kivégeznek egy-egy kirívóan önállóskodó középszintű vezetőt és a hozzá kapcsolódó bűnszervezet fő tagjait, de ettől még az egész nagyon úgy működik, ahogy a posztkommunista Magyarország, körülbelül 2010-ig. Kínában ugyanis a rendszer mérete miatt gyakorlatilag lehetetlen az, ami Magyarországon azóta megtörtént, a state capture. Amikor ez valami lokális szinten mégis előfordul, a központi hatalom közbelép, és nagy zajjal példát statuál.

Gazdaságirányítás. Ezt érzi az Orbán-kormány Kína sikerének egyik kulcsának, holott erről szó sincs. Az irányított gazdaságnak számos melléfogása van Kínában is. Erről már sokan sokfelé cikkeztek: üresen álló városok épülnek, a hivatalos gazdasági adatok kevésbé hihetőek, mint Veres János vagy Matolcsy György statisztikái, miközben az átlagos életminőség sokkal lassabban emelkedik, mint a GDP – és itt nem a nyugat-európai jóléti állam felépítéséről van szó, hanem hogy még az ország legfejlettebb városában sem képes a Birodalom iható vezetékes vizet szolgáltatni. Vagy nem akar, persze.

A mágnesvasút fontosabb, ami, persze, hiába egyedülálló a világon, a taxit vagy autót megfizetni képes helyiek szemében mégiscsak egy alacsony presztízsű tömegközlekedési eszköz. A szintén rohamtempóban épített metrókon és gyorsvasutakon pedig a nyugati és japán rendszereken elképzelhetetlen sűrűséggel fordulnak elő súlyos balesetek. A kínai gazdaságirányítás korántsem sikertörténet, és a legnagyobb baklövései éppen a nagy állami felhajtással megvalósuló nagyberuházások környékén keresendők.

Olcsó bérmunka. A kínai gazdaság sikerének egyik titka az olcsó bérmunka, tehát Magyarországon is sok embernek kell a lehető legolcsóbban, a lehető legnagyobb rugalmassággal dolgozni. Ez megintcsak részigazság. Kínában valóban sokan dolgoznak olcsón, és európai mércével mérve nehéz, vagy egyenesen kegyetlen körülmények között. Csakhogy – ez sokaknak még így is előrelépés a rizstermesztéshez képest, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy ez a munkaerő nem árkot kapar, ahogyan az a magyar tervekben szerepel, hanem a világ legkelendőbb árucikkeit gyártja. Amit csak lehet, kézzel, mert az olcsóbb, mint a gép.

Azonban ez az út Magyarország számára csak korlátozottan járható. Amit hazai körülmények között, hazai bérszinten, megfelelő mértékben automatizálva lehet gyártani, abban nem állunk rosszul: az elektronikai összeszerelés vagy az autógyártás a GDP tetemes részét teszi ki, és (a piaci keresletnek megfelelően hullámzó módon, de) jól működik. Innen lefelé, a kisebb hozzáadott érték irányába mozdulni egyfelől hiba volna, másfelől nem is lehetséges. Egyrészt nincs olyan gazdasági konstelláció, ahol ez megérné, másrészt a magyar munkaerő mentálisan nem volna képes arra, ami mondjuk Kínában egy ilyen üzemben mindennapos.

Know-how. Erről az Orbán-kormány teljesen elfeledkezik. Kína bármilyen eszközt hajlandó bevetni, hogy korszerű, magas hozzáadott érték előállítására alkalmas tudásanyagot halmozzon fel. Ha évtizedek alatt, hát évtizedek alatt, de akkor is: nem szégyenkeznek tudáshoz jutni. Akár a nyugati kultúra számára nem etikus eszközökkel is (szellemi tulajdon kreatív kezelése, hogy finoman fogalmazzunk, másolás, hogy durvábban). Az egyik kulcs, hogy sikerül-e a nyugati high-techet internalizálni, és harmóniába hozni az ország belső kultúrájával, ahogyan ez Japánban sikerült. Ha igen, Kína jóval nagyobb eséllyel lesz szuperhatalom.

Körülbelül ezek azok a tényezők, amik pár nap alatt is feltűnnek. Egészen biztos, hogy a kínai társadalomban még számos más kutatni való akad, aminek vizsgálatára nem is vállalkozhatok, de az is biztos, hogy már önmagában ezeknek a fontos tényezőknek a tökéletes félreértése lehetetlenné teszi, hogy Orbán Viktor gazdaságilag sikeres közép-európai Kínát hozzon létre Magyarországon. Ami meg persze még szomorúbb, hogy saját természetes közegünk, a nyugati civilizáció alapjait sem érti jobban.