Aki manapság már csak diskurzuselméleti kijelentésekben tudja elragadtatni magát az ellenségkép konstruálások és »előítéletek« felett, nem állíthatja magáról, hogy van fogalma arról, mi van a társadalomban.” (Oliver M. Piecha – Thomas von der Osten-Sacken)

Több mint két éve, 2009 telén egy baloldali ismerősöm – a továbbiakban a szélsőjobboldaliak nem témái a bejegyzésnek, az alábbi szempontból nézve ők ugyanis nyíltak – rátett egy baráti-ismerősi levelezőlistára, amelynek nyitólevelébe egy csatolmányt is elhelyezett, mégpedig a Francia Kommunista Párt lapjának – L’humanité – aktuális borítóját. Azon egy testnélküli palesztin kisfiú véres feje volt látható.

A borítót szándékosan nem keresem meg, egyrészt a szörnyűség és a borzalom elmondhatatlan, másrészt nem szeretnék abban a „hibába” esni, mint a lap szerkesztője és a levél feladója, aki a halál képeit ilyetén (óvatos kifejezés, hogy ízléstelen, mindenesetre őszinte gyászra való képtelen) módon használta fel politikai nézeteinek egyoldalú és önreflexió nélküli képviseletére. A levél kommentje természetesen Izraelre fókuszált, izraeli katonák tetteire, akik mint azt tudjuk, lassan már „úgy viselkednek, mint a nácik” – ez így biztos nem volt benne a levélben, de vettem az adást, ha nem láttam volna eddig is, úgy a csatolmány után biztos majd „érezni” fogom. Legalábbis ez lett volna a szándék.

Most, hogy Franciaországban három kisgyermeket és egy héber nyelvtanárt végeztek ki brutális módon, vártam, hátha a fenti levelezőlista ismét mozgásba jön. Gyilkosság, humanizmus, szembenézés, kulturális konfliktus, antiszemitizmus – ezek mindegyike olyan téma, amelyre egy „bleeding heart baloldalinak” (Seres László) reagálnia kell, legalábbis reagálni szokott.

Az izraeli-palesztin kérdésben, a civilizációk együttélésének és konfliktusainak ügyében ugyanis aktívan szokott megszólalni a felhalmozott kulturális- és szabadidő tőkével bíró radikális balos értelmiség – blogokon, Facebookon, napilapokban, stb. A felháborodás ugyanis sztenderd: ahogyan itthon „Gyurcsány/Orbán/XY a hibás”, addig a Közel-Keleten Izrael. Nem Irán a fegyverkezési programjaival, hanem a megelőző csapásban – esetében a biztos megtámadottság tudatában – gondolkodó Izrael.

Szóval vártam, hogy jön egy e-mail, emlékezzünk, gyászoljunk közösen! Vagy legalább annyi, hogy „jó-jó szörnyű ez, de azért Izrael se semmi odaát”. Mert hát ugye a radikális baloldalon ilyen módon szokás a gyász aktusa. Egy nap, kettő, három, de még csak ennyi sem jött. Hallgatnak.

Most már ne is jöjjön a levél, egyrészt már túl késő, másrészt, ha nem abból indul ki, mint amelyből Gadó János, akkor úgyis tudom, mit fog mondani. Arra viszont a magam részéről nem vagyok kíváncsi. Egy nyíltan antiszemita, iszlamista szubkultúrából kinövő terrorista gyilkossága után ugyanis nem érdekelnek az egyrészt-másrészt érvelések.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A permanens hallgatásnál már csak egy rosszabb van, ha valaki beszélni kezd, főleg, ha radikális baloldali. Idézni is hátborzongató: „A helyzet még rosszabb: éppen azzal az antiszemitizmussal vádolunk még csak nem is egyéneket, hanem egész népcsoportokat (európai arabok és afrikaiak – kiegészítés BB), mely antiszemitizmus egy olyan rasszista nézetrendszer egyik összetevője volt, melynek ma éppen ők az áldozatai!” Szóval ezek szerint antiszemita vagyok, és antiszemita a most gyászoló franciaországi zsidóság egy jelentős része is. Értem, de nem fog rajtam az „osztály” helyett a „rasszokra” építő megtévesztés logikája.

Az előbbiekkel történő vita helyett idézzük inkább Cas Mudde sorait: „…az iszlámellenesség újabb keletű felerősödése Észak-Európában nem a tolerancia végét jelzi Európában és nem is az etnikai nacionalizmus európaizálódását, hanem azt, hogy a toleránsakból kitör a nacionalizmus-ellenesség és az alkalmazkodás politikai kultúrája által hosszú ideig féken tartott intolerancia.” E szerint a liberális demokraták éppen azok, akik szemben állnak az intoleráns muzulmánnal.

Az indiai születésű Kenan Malik mindezt így látja: „Az igazi kihívást nem az iszlamista erőszak tényleges veszélye jelenti, hanem az, ami a nyugati társadalmak lényegéből fakad, vagyis az a felfogás, hogy erkölcsileg elítélendő más csoportokat és kultúrákat megsérteni. Az emberek félnek megtenni bizonyos dolgokat, mert tartanak a következményektől, de azért is félnek megtenni bizonyos dolgokat, mert úgy vélik, hogy erkölcsileg elítélendő megsérteni más embereket és más kultúrákat (…) Azt kellene mondanunk, hogy erkölcsileg helyes megsérteni másokat. Ez a plurális társadalom lényege.”

Mindennek kapcsán eszembe jut zavarom, amikor valaki burkavitába és/vagy beszélgetésbe kezd velem vagy én vele. Nem azért, mert nem érdekelne a téma – nem lenne róla véleményem –, hanem mert zavar a prekoncepció (vagy az hogy nekem nincs?). Nem egyszer ugyanis a tiltással szembehelyezkedőknek az a végső érvük, hogy az érintett nőket a burka és „társaik” viselésére nem kényszerítik („beszéltem olyanokkal, akik ezt kutatták, ők tudják”; „olvastam erről”), azok önszántukból teszik, és ha kételkednék, akkor esetleg a Verzió Fesztiválon látott filmélménnyel is alátámasztják a gondolataikat.

Ezzel szemben ellenérvek lehetnek éppen ezen és hasonló fesztiválokon vetített további filmek, oral history-k, becsületgyilkosságok (potenciális) veszélyeztettjeivel foglalkozó civil szervezetek, vagy egyszerűen eltérő gondolatok. Mindezek persze, csak „ritka kivételek” – jön a válasz –, nem kell általánosítani. „Rendben, ez így helyes, de akkor Te miért teszed?” Mert hát, a partikuláris gondolkodást csak egy vékony fal választja el a nem-tudástól.

Innen, Budapestről nem látom azt – bár olvasni olvashatom, még az ellenkezőjét is –, hogy a multikulturalizmus, mint politika valóban nem vált volna be valamennyi kisebbség esetében. Nem kívánok állást foglalni, főleg nem úgy, hogy a magyar provincializmus – azaz a légkör, amelyben a vita erről folyik – eltakarja a tényeket és érveket. Továbbá belőlem hiányzik az értelmiségi magabiztosság megnyugtató képessége is. Könnyen előfordulhat, hogy ebből a zűrzavarból az lesz majd a kiút, ha különválasztjuk a multikulturalizmusról folyó és a bevándorlásról szóló vitát. De talán első körben ezt azok tegyék, akiknek van tapasztalati horizontjuk, „terepen vannak”.

A három kisgyerek és egy tanár halálának magyarázatát nem kellene „csak” a kriminológusokra hagyni. Ez a bűncselekmény ugyanis az, aminek látszik: egy radikális iszlamista antiszemita gyilkossága.

Egy elhallgatott holokauszt után kicsit kevesebbet kellene talán hallgatni akkor, amikor a bűn üvöltő szavakat kívánna. Ha nem kiáltunk fel, ha nem meséljük el mi történt, úgy elszegődtünk a szélsőjobboldal és a radikális baloldal cinkosának.