A Milla március 15-én megmutatta, hogy komolyan kell venni. Az Egymillióan a sajtószabadságért mozgalom tavaly januárban rendezte az első komolyabb létszámú tüntetést a második Fidesz-kormány ellen. Azóta nemzeti ünnepeinken tartott rendezvényein tízezrek jelentek meg, bár a szervezet kínosan igyekszik a politikai pártokat távol tartani a színpadtól. (Talán épp ezért ilyen sikeresek.) Idén tavasszal megmutatta, hogy még mindig ő a legnagyobb erő az ellenzéki oldalon.Ugyanakkor a Milla nem politikai párt és nem is akar az lenni. Ernyőszervezet, amelyik lehetőséget biztosít sokféle mozgalomnak az induláshoz, a nyilvánosság előtti megjelenéshez. Így talán nincs is olyan résztvevője egy millás tüntetésnek, aki ne fanyalogna egyes szereplők szavain.

Ha az ember elmegy a gazdasági kormányzás katasztrofális vaksága ellen demonstrálni (Számtanból elégtelen, 2011. november vége) az a meglepetés érheti, hogy felháborodott anyukák szepegését hallhatja, amiért az új oktatási törvény miatt nem vihetik négy óra előtt különórára a gyereküket. Szóval kócos, kusza, kicsit habókos az egész szervezet és maga az egész jelenség is, igazuk van, hogy nem akarnak párttá válni és ennek megfelelő politikai szerepet vállalni. Ők arra alkalmasak, amit csinálnak. Új pártokra persze szükség volna, a 4K! épp a Milla ernyője alatt erősödött meg annyira, hogy megpróbálkozik a saját szárnyak bontogatásával. Jó volna hasonlót látni a polgári oldalon is, a balon már kicsit nagy a tolongás.Mostanra a Milla felismerte, hogy a valami elleni tiltakozás ugyan nagy tömeget hoz össze, de már nem elég. Első kísérletük, az alternatív köztársasági elnökválasztás inkább kínos volt, mint valódi előrelépés. Arra mindenképp elég volt, hogy a kormányoldal teljes kommunikációs dühe elrágódjon e gumicsonton. Aggodalomra ad azonban okot, hogy a demokratikus ellenzék is gumicsontokat rág: hol hányan voltak, miért nem szeretik a pártokat, stb. és elsikkadni látszik a Milla idei valóban előremutató kezdeményezése, a nemzeti minimumprogram.

Mivel annyira sokfélék a tagszervezeteik, valószínűleg kialakulóban van egyfajta képesség a Millában arra, hogy megtalálja a közös bázist, amire építkezni lehet. Először 12 ponttal indultak, de igen bölcsen a március 15-i tüntetésre már csak hét maradt. De nem látom, hogy erre bármilyen reagálás történt volna. A Millát lehet szeretni, nem szeretni, de semmiképp nem lehet figyelmen kívül hagyni.A Millának hatása van, és nagyon nem volna jó, ha a baloldali demagógia begyűrné maga alá ezt a mozgalmat is, mert a végén még tényleg az MSZP lesz a Fideszt leváltó koalíció legfőbb ereje. Szükség van valamiféle közmegegyezésre arról, milyen jövőt is akarunk. Fennáll ugyanis a veszély, hogy továbbra is az országot már többször az államcsőd szélére kormányzó, mindenféle jelzővel ékes populista pártok váltógazdasága következik.

(Fotó: MTI. A kép nem a Milla rendezvényén készült.)
Gondoljuk hát végig, a javasolt nemzeti minimum mely pontjaival, milyen értelmezésben lehet egyetérteni és hol van az a határ, amit nem kívánunk átlépni. A vita elindításához, íme itt vannak az én gondolataim a Milla javasolta pontokról:1) Szabad sajtó. Hát persze. De mitől is legyen szabad? A médiát felügyelő hatóság önkényétől? O.k.: tulajdonképpen az egész hivatalra nincs is szükség. A kereskedelmi adók, lapok felett bőven elég törvényességi felügyeletnek a bíróság, frekvenciagazdálkodást is elláthat minisztérium, vagyonkezelő, stb. De ez elég? A finanszírozótól nem függ a sajtó? Merthogy a közpénzekből fizetett médium felett óhatatlanul kontrollt akar gyakorolni a politika, a magánforrásokból működő felett pedig a tulajdonos. Szóval, át kéne itt gondolni a média gazdasági hátterét is, és még az is lehet, hogy közszolgálati adókra sincs szükség. Az állam hivatalos közleményeket hatósági jogkörben közöltethetne, értékesnek vélt tartalmakhoz pedig vásárolhatna adásidőt. Viszont létrejöhetne olyan, többféle forrásból, mondjuk alapítványon keresztül finanszírozott csatorna, ami nem függ egy tulajdonos értékrendjétől.

2) Valós népképviselet. Ismét persze. A magyarországi, lehetetlenül túlbonyolított választási rendszer valóban nem alkalmas a népakarat tükrözésére, ennek köszönhetjük most a Fidesz-KDNP 53%-kal megszavazott kétharmados országgyűlési részarányát. A visszahívhatatlan egyéni képviselők mára frakcióparancsra működő szavazógépekké váltak a parlamentben, és ez a jobb eset, mert amikor helyi érdekek informális kijáróiként aktivizálódnak, az már a mutyik, oligarchák és a Rokonok világa. Egy Fideszt támogató szavazó a leghitelesebb, legszimpatikusabb szegfűs jelöltre sem fogja leadni voksát, de simán beikszeli a legnagyobb, akár börtönviselt szamarat is a narancs mellett és fordítva. Szóval az egyéni helyen is pártlistára szavaz. Akkor meg minek az egész költséges cirkusz, miért nem tartunk egyszerűen listás választásokat? Mindjárt megoldódna a kopogtató cédula mizériája is.
3) Független igazságszolgáltatás. Itt megint az a kérdés: Mitől is független? Az egymásnak ellentmondó és a nyilvánosság számra nem indokolható első- és többed fokú ítéletek világa nem tűnt kívánatos alternatívának. Szóval, a külső befolyástól való menetesítésnek részben testületi önszabályozással, részben valamifajta – az előbbieket nem sértő – külső kontrollal kellene kiegészülnie. Ez ügyben nálam hozzáértőbbek már jócskán tettek javaslatokat, elő kéne venni őket.
4) Átlátható és demokratikus jogalkotás. Az egy nap alatt elfogadható egyéni képviselői indítványokkal történő törvényhozás idején ez igencsak fontos követelés. De itt sem a régi rendszerhez való visszatérés a jó út. A törvényjavaslatokat valóban fel kéne szerelni hatástanulmányokkal, nem csupán egy makroökonómiai modell lefuttatásával, hanem a javaslat által érintettek körének felmérésével és a várható hatások, tovagyűrűzések következményeinek elemzésével. Ezt lehetne azután tárcaközi és társadalmi vitára bocsátani. Ez mind a törvényalkotási düh hűtésére, mind a salátatörvények elfogadhatatlan gyakorlatának megfékezésére is kedvezően hatna.
5) Közpénzek átláthatósága. Igen. Beleértve a magánszereplőket, privát vállalatokat is. Legyen világos, hogy a fővállalkozó megkapta-e az ellenértéket és ő nem fizeti ki az alvállalkozóit (és így tovább a láncban), vagy a hivatal ül a zárolt kereten. Közpénzből finanszírozott megrendelésnél ne legyen üzleti titok! Akit ez távol tart az állami megrendelésektől, azért valószínűleg nem is kár. Személyi kifizetéseknél szintén.
6) Az Európai Unió értékei melletti kiállás. Itt sincs igazán vitám. Szent István óta Európához – Nyugathoz, nem Kelethez – kívántunk tartozni. Többször sikerült is, most megint esélyünk van rá. Ne szúrja ezt el semmiféle kiskirály, mert a magyar történelem arra tanít: az ő uralmuk alatt pusztul az ország. De ez szerintem még nem elég. Kis ország lévén a globális játéktérben csak egy erős közösség tagjaként van esélyünk megmaradni és fejlődni. Tehát ne csupán tagjai legyünk az EU-nak, hanem az integráció elmélyítésének aktív közreműködői, az európai közös értékek gazdagítói. Én így tudnám büszke magyarnak érezni magam.
7) Szolidaritás. A társadalmi feszültségeket nem lehet újabbak gerjesztésével kezelni. Hát, itt a kritikus pont. Aki évtizedeket élt a szocializmus kényszerszolidaritási rendszerében, tudja, hogy a társadalmi szolidaritás bizony azt jelenti: elvesznek attól, aki értéket alkot, és annak adják, aki nem teszi, elvéve így az egyéni kezdeményezés, a többlet erőfeszítés, kiválóság jutalmát.
Nehéz nem gyűlölni azt, aki miatt kifosztanak. Aki rászorult már a társadalmi szolidaritásra, az pedig tudja: a szabályok sosem alkalmasak az ő problémájának hatékony kezelésére és mindig a potyautasok járnak igazán jól. Meg azok, akik a szolidaritási háló szövői, működtetői. Hagyjuk hát sorsukra a gyengéket, a sikerteleneket, az elesetteket? Korántsem, mégpedig józan önérdekből nem.
Azt látom, a fejlődés, a társadalmi jólét legfőbb hajtóereje a verseny. De a versenyben mindig vannak vesztesek. Ki merne elindulni, ha a kudarc végső ellehetetlenülést is jelentene? Hogyan lehetne így a versenyben való részvételre ösztönözni a hendikeppel indulókat? A szolidaritásra tehát valóban szükség van, egyfajta biztosítási értelemben. Nem véletlenül született a szociális háló kifejezés. A versenyben bukókat kell felfognia.
De ez korántsem jelenti azt, hogy mindenkinek egyformán jár a támogatás. Igenis méltóbb rá az, aki küzdött és kudarcot vallott, mint az, aki egyből a közösség támogatását kéri. Inkább érdemes rá az, aki tesz is magáért, mint az, aki csak követel. Az is nyilvánvaló, hogy ezekről a kérdésekről leginkább a helyi közösség tud dönteni, tehát a támogatási rendszert úgy kéne átalakítani, hogy pl. a – saját tagjaitól kapott forrásokkal rendelkező – önkormányzatok maguk döntsenek arról, kinek milyen módon és mennyi támogatást nyújtanak. Mert ők tudják, mire van szükségük. Emellett lehet persze felkarolni országosan is célokat, ügyeket, kampányolni, támogatást gyűjteni, de csakis önkéntes alapon. Tehát a hetedik pont csakis így fogadható el: szolidaritást, nem törvényes kifosztást!

Mint látható, ezek még igencsak kiérleletlen gondolatok, első reakciók. Nem akartam azonban tovább várni velük. Úgy hiszem, célszerűbb a Kapitalizmus blog olvasói elé tárni őket és a viták, ellenvélemények, kiegészítések tanulságaival formálni a részünkről vállalható nemzeti minimumot, ami a későbbiekben közös nevező lehet a demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság helyreállítását meghirdető választási formáció számára.