Érdekes cikk jelent meg februárban a CASE (Center for Social and Economic Research) nevű független intézet honlapján. Andrei Shleifer, a Harvard professzora húsz év távlatából vonja le a posztkommunista átmenet tanulságait.
Bár Csou En-laj kétszáz évet rövidnek tartott a francia forradalom megfelelő értékeléséhez, mi, türelmetlenebb nyugatiak már ennyi idő után is megpróbálunk általánosítani és okulni. Nekünk, magyaroknak pedig különösen fontos megismerni az ilyen véleményeket, mert az óceán túlpartjáról igencsak derűsebb kép látszik, mint amit mi itt, nap mint nap megélünk. Shleifer hét pontban foglalja össze, mit tanult ő az elmúlt húsz évből:1. A gazdasági átmenetnek időre van szüksége. A közgazdasági elmélet szerint a szabad piacra való áttérésnek azonnal javítani kellett volna az erőforrások allokációján, és így elő kellett volna mozdítani a növekedést. Ezzel szemben az összes érintett országban jelentős gazdasági visszaesés következett be.

2. Bízzál, a kapitalizmus tényleg működik. A gazdasági visszaesést követően szinte mindenütt gyors helyreállítás és növekedés indult meg. A transzformációs válság csak átmeneti volt. Húsz év múltán a legtöbb posztkommunista országban jelentősen magasabb az életszínvonal, mint a rendszerváltás előtt volt.

3. A reformerek ne féljenek a populizmustól, inkább attól, hogy az új elit kisajátítja a politikai hatalmat. A visszaesés nem vezetett populista felkelésekhez. A reformkormányokat ugyan több országban is elzavarták, de nem a populisták. Helyettük az új gazdasági elit, ún. oligarchák ragadták meg több országban is a hatalmat, vagyonukat politikai befolyással kombinálva. Ironikus módon a populizmus húsz év elteltével kapott erőre az átmenet országaiban. Az összes országban elégedetlenek az emberek az átmenettel, még ott is, ahol igazán jelentős javulás következett be az életfeltételekben.

4. Nem kell túltervezni a piaci átmenetet, fontosabb, hogy ne késsük le egy későbbi takarosabb reform reményében. A közgazdászok túlbecsülték mind saját képességeiket a reformmenetrend tervezésben, mind az egyes taktikai lépések – mint például a privatizáció –  fontosságát. Bár sok vita folyt az egyes intézmények kialakításának sorrendjéről, a privatizáció módjairól (állami, voucher-es, stb.), és az egyes országok különféle megoldásokat valósítottak meg, végül mindenütt nagyjából hasonló eredményre jutottak. Mindenütt privatizáltak, makrogazdasági stabilizációt valósítottak meg, a jog- és intézményrendszer a piacgazdaságot szolgálja.

5. Nem taníthatsz új trükköket az öreg kutyának, még ösztönzőkkel sem. A szocializmus gazdaságtana túl nagy hangsúlyt helyezett az ösztönzésre, és keveset a humán tőkére. De a kommunista rendszerek nyertesei már nem bizonyultak ügyesnek a piacgazdaságban. A piaci átmenetet új emberek vitték végbe, nem pedig a régiek új ösztönzőktől hajtva.

6. Ne félj a válságoktól, hamar elszállnak. Shleifer szerint hajlamosak vagyunk túlbecsülni a válságok makrogazdasági következményeit. Az 1997-98-as rubelválsággal, illetve a kelet-ázsiai és az argentin krízisekkel érvel, amelyeket mindet gyors növekedés követett.

7. A közepes jövedelmű országok is csoszognak a demokrácia felé, de nem olyan gyorsan és egyenes úton, mint ahogy a kapitalizmus felé haladnak. Míg minden posztkommunista ország átalakult a kapitalizmus valamilyen formájára, addig a politikai berendezkedés széles spektrumát találjuk meg köztük, a teljes demokráciától a primitív diktatúráig. Erős földrajzi minta is megfigyelhető: a nyugathoz közelebb eső országok világos demokráciák, a kelet felé esők inkább autokratikusak. A középen levők, mint Oroszország és Ukrajna kanyargós utakat írtak le az eltelt húsz évben.

A Harvard professzora tehát így látja elmúlt húsz évünket. Nézzük, mivel értünk egyet és mi az, ami innen másként látszik! Az első megállapítás Magyarországra is igaz, a második már csak az átmenetet követő tizenöt évre.

A magyar GDP és az egy főre jutó reáljövedelem, 1989 = 100
Ez összefügg azzal, hogy a harmadik következtetés csak korlátosan érvényes Magyarországra. A mezőgazdaság az átmenet első évétől kezdve a populizmus játékszere volt. A legfontosabb termelőeszköz – a föld – szabad forgalmának korlátozásától a kötelező felvásárlási árakon át a legkülönfélébb piaczavaró intézkedésekkel próbáltak meg népszerűséget szerezni a népvezérek.
Mivel a populizmus olyan népboldogítás, aminek mindig a boldogított issza meg a levét, mára az agrárszektor egyértelműen a rendszerváltás kudarctörténetévé vált. Mindez persze nem zárja ki az oligarchákat sem a szektorból, ők azonban épp a populista agrárpolitika révén jutottak pozícióba. Tíz év után azután egyre több területen jelent meg  a populizmus.
Mezőgazdasági termelési volumen, 1989 = 100
A negyedik pont igazságát is csak az első tizenöt évre támasztják alá az adatok. A transzformációs válság mélypontját 1992-ben együtt elért a közép-európai posztszocialista országok növekedési görbéje 2004 után erősen szétnyílott.
Közép-európai országok GDP volumene, 1989 = 100
A válságról tett megállapításokkal egyet is lehetne érteni. A gazdasági sokkok általában úgy érnek véget, hogy egyes elaggott rendszerek, tevékenységek megszűnnek, a felszabaduló erőforrások pedig az új, jövőbe vivő területekre áramlanak. Csakhogy a 2008-2009-es válság régen látott mélységű volt és korántsem biztos, hogy már vége van.

A kormányok bank- és cégmentő lépései épp az említett forrásallokációba zavartak bele, ennek következményei adósságválság formájában már megjelentek és már a jövedelemtermelő szektorokat is elérték, emiatt módosítgatják lefelé az idei prognózisokat az előrejelzők.A többi állítással már igencsak lehet vitatkozni. Bár nálunk sem a korábbi pártelit lett az átmenet után a nagyvállalkozói réteg (5. pont), azért e csoport tagjainak múltjában gyakran fellelhető a politikailag kedvező induló pozíció. A demokrácia felé vezető út időnként ijesztő kanyarokat vett (7. pont). Bár eddig mindig kiegyenesedett, épp hazánk az az ország, ahol már nemzetközi szinten is komoly aggodalmakat vetett fel a mostani kitérő, félő, hogy az utunk tartósan elfordul a demokráciától.

Andrei Shleifer írása mégis optimizmusunkat táplálja. A fától valóban nem látjuk az erdőt, úgyhogy egy távoli szemlélő véleménye segíthet abban, hogy értékeljük azt, amink van, és meglássuk, hol vannak lemetszendő ágak, kivágandó korhadt fák.