2. Bízzál, a kapitalizmus tényleg működik. A gazdasági visszaesést követően szinte mindenütt gyors helyreállítás és növekedés indult meg. A transzformációs válság csak átmeneti volt. Húsz év múltán a legtöbb posztkommunista országban jelentősen magasabb az életszínvonal, mint a rendszerváltás előtt volt.
3. A reformerek ne féljenek a populizmustól, inkább attól, hogy az új elit kisajátítja a politikai hatalmat. A visszaesés nem vezetett populista felkelésekhez. A reformkormányokat ugyan több országban is elzavarták, de nem a populisták. Helyettük az új gazdasági elit, ún. oligarchák ragadták meg több országban is a hatalmat, vagyonukat politikai befolyással kombinálva. Ironikus módon a populizmus húsz év elteltével kapott erőre az átmenet országaiban. Az összes országban elégedetlenek az emberek az átmenettel, még ott is, ahol igazán jelentős javulás következett be az életfeltételekben.
4. Nem kell túltervezni a piaci átmenetet, fontosabb, hogy ne késsük le egy későbbi takarosabb reform reményében. A közgazdászok túlbecsülték mind saját képességeiket a reformmenetrend tervezésben, mind az egyes taktikai lépések – mint például a privatizáció – fontosságát. Bár sok vita folyt az egyes intézmények kialakításának sorrendjéről, a privatizáció módjairól (állami, voucher-es, stb.), és az egyes országok különféle megoldásokat valósítottak meg, végül mindenütt nagyjából hasonló eredményre jutottak. Mindenütt privatizáltak, makrogazdasági stabilizációt valósítottak meg, a jog- és intézményrendszer a piacgazdaságot szolgálja.
5. Nem taníthatsz új trükköket az öreg kutyának, még ösztönzőkkel sem. A szocializmus gazdaságtana túl nagy hangsúlyt helyezett az ösztönzésre, és keveset a humán tőkére. De a kommunista rendszerek nyertesei már nem bizonyultak ügyesnek a piacgazdaságban. A piaci átmenetet új emberek vitték végbe, nem pedig a régiek új ösztönzőktől hajtva.
6. Ne félj a válságoktól, hamar elszállnak. Shleifer szerint hajlamosak vagyunk túlbecsülni a válságok makrogazdasági következményeit. Az 1997-98-as rubelválsággal, illetve a kelet-ázsiai és az argentin krízisekkel érvel, amelyeket mindet gyors növekedés követett.
7. A közepes jövedelmű országok is csoszognak a demokrácia felé, de nem olyan gyorsan és egyenes úton, mint ahogy a kapitalizmus felé haladnak. Míg minden posztkommunista ország átalakult a kapitalizmus valamilyen formájára, addig a politikai berendezkedés széles spektrumát találjuk meg köztük, a teljes demokráciától a primitív diktatúráig. Erős földrajzi minta is megfigyelhető: a nyugathoz közelebb eső országok világos demokráciák, a kelet felé esők inkább autokratikusak. A középen levők, mint Oroszország és Ukrajna kanyargós utakat írtak le az eltelt húsz évben.
A Harvard professzora tehát így látja elmúlt húsz évünket. Nézzük, mivel értünk egyet és mi az, ami innen másként látszik! Az első megállapítás Magyarországra is igaz, a második már csak az átmenetet követő tizenöt évre.



Andrei Shleifer írása mégis optimizmusunkat táplálja. A fától valóban nem látjuk az erdőt, úgyhogy egy távoli szemlélő véleménye segíthet abban, hogy értékeljük azt, amink van, és meglássuk, hol vannak lemetszendő ágak, kivágandó korhadt fák.
Véleménye van? Ossza meg velünk!
Jelentkezzen be az alábbi szolgáltatások valamelyikével:
Enter your WordPress.com blog URL
http://.wordpress.com
Proceed