Nagy szükség (illetve talán egyre nagyobb igény is) volna a kozmopolitizmus fogalmának újradefiniálására.

Léteznek olyan egyének, sőt társadalmi szegmensek, amelyek rég nem az etnikai kultúrnemzet-államiságban vagy általában nemzetben gondolkodva határozzák meg önmagukat. Csak hát ezek a (nyilvánvalóan számszerű kisebbségben lévő) emberek nálunk többnyire valamilyen lelki defenzívában vannak a mind agresszívebben, „térfoglaló” jelleggel nyomuló nacionalista kurzusmitológiával szemben, amelynek sekélyes közhelyei szerint „nemzetben kell gondolkodni”, valamint „első a nemzeti érdek”.

A „nemzet” ugyanolyan gumifogalom, mint a baloldali populizmusban a „társadalom.” Senki nem tudja, hogy pontosan mit is értsen rajta. Nem is szociológiai vagy történeti egzaktsággal használják. Inkább bálvány, amely előtt le kell borulni, amelynek láttán megszűnik minden racionális vita.

Ha nézetkülönbségünk támad bármely nemzetközi tömörüléssel vagy akár egy másik országgal, kezdetben talán még észelvű síkon zajlik a dolog. De amint szorítani kezd a cipő, politikusaink bedobják csodafegyvereiket. Baloldalt ez többnyire a szociális demagógia („ha az érzéketlen nagytőke további megszorításokat követel, akkor itten éhséglázadás lesz!”), jobboldalon pedig a nemzeti demagógia („megtámadták a Zországot!”).

A jelen szituáció klímája mifelénk (s még sok más helyen is) az utóbbinak kedvez. A szociális demagógia ugyanis mégiscsak kézzelfogható dolgokat, bizonyos vívmányok bevezetését (illetve megtartását) jelentené. Csakhogy a történet épp arról szól, hogy ezek, valamint hordozójuk, a jóléti állam fenntarthatatlanok. Se a nemzetközi pénzügyi szervezetek, se a magánkézben lévő tőke-és hitelpiac, se a nyugati civilizáción kívüli tényezők (Kína, arab olajmonarchiák, az orosz Gazprom-autokrácia) nem hajlandóak finanszírozni, nélkülük viszont – szabadságharc ide, unortodoxia oda – az állam önerőből képtelen rá.

Így aztán, hogy a jóléti cipó egyre kisebb, egyre szárazabb, marad a „nemzeti cirkusz.” Nagy előnye, hogy oda nem kell belépőjegy, ingyen van. S a hatalomnak sem kerül semmibe. Úgy tudja vele bűvkörébe vonni az erre fogékony tömegeket, hogy igazából nem ad nekik semmit.

A modern nacionalizmusok egyfajta fundamentalista „nemzetvallásként” üzemelnek. A beléjük vetett hitért nem kötelesek semmiféle megfogható garanciát adni, hogy a hívők élete valóban és láthatóan jobb lesz.  Ennek a nemzetvallásnak, a nemzet, mint Isten előtti hódolatnak a kortárs ideológiai atyja nem Csurka (ő csak epigon), hanem Csoóri Sándor, aki „nemzeti ateizmusnak” nevezte „a nemzet sorsa iránt közömbös magatartást, amely az emberi boldoguláshoz nem tartja fontosnak a nemzetet, a nemzeti tudatot, csupán az egyéni érvényesülést… meggyőződése, hogy a nemzetet összefogó szellemi-erkölcsi magatartást, az Ady emlegette Templomot nem helyettesítheti a demokrácia.” (Görömbei András: Csoóri Sándor. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003. 218.o.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A buzgó, prófétájukat is túllicitáló hívek és hitmagyarázók szerint a nemzethez tartozás nem véletlen, illetve esetleges, beleszületéssel (vagy beleszocializálódással) létrejött neutrális tény, hanem misztérium, önmagában büszkeségre – és a kultúrfölény jegyében mások lenézésére,”nemzeti ateisták”, kozmopoliták (nemzet)idegennek bélyegzésére – okot adó dolog. Illetve, ha választhatnak a Nemzet, mint bálvány, és a Demokrácia között, akkor ők inkább az előbbit preferálják.

Eme nemzetvallás „politikai egyházként” működésére a legjobb bizonyíték, hogy nem tűri az eretnekséget. A nemzeti identitás az ő esetében nem egy sokféle, többsíkú és többsávú valami, hanem kikezdhetetlen dogma. Nincs többféle nemzetfelfogás, pláne nincs laikus-szabadelvű nemzetkép. Az etnikai nemzetszekta halála volna, ha integrálná az etnikum-semleges politikai nemzetkonstrukciót, azt tehát, hogy a nemzet tagja mindenki, aki az ország állampolgára, jó hazafinak lenni elsősorban az alkotmányosság, a jogállam tiszteletét, közös és demokratikus értékrend-minimumot jelent.

Vannak természetesen „reform-nacionalisták”, mérsékelt nemzethívők, akik próbálják hitüket és a demokráciát összeegyeztetni. Sőt, időnként – a túlkompenzáló, neofita asszimilánsok mellett – baloldaliak, mi több, liberálisok is görcsösen bizonygatják a nacionalistáknak: ők igenis nemzetiek, „jó magyarok.” Csakhogy a fundamentalistákkal szemben se a bizonygatók, se a beilleszkedés reményében kompenzáló igazodók, se a reformerek nem nyerhetnek. Az üzleti alapú gazdasági nacionalizmus („Vegyél magyar árut!”) még beéri a pragmatikus, marketingcélú érzelmi zsarolással. De a politikai „nemzethit” már a legordasabb törzsi fundamentalizmus, ami 2004. december 5-én a reformnemzeti modell fölé kerekedett.

A szalon-nacionalistáknak dönteniük kellett: elismerik, hogy legitim, jogos és demokratikus érvek szólhatnak a kettős állampolgárság, mint „puha gulyás-irredentizmus” ellen (vállalva, hogy a hívők szemében ezzel ők is automatikusan hazaárulók lesznek), vagy pedig ezt tagadva fejet hajtanak a nemzetbálvány előtt. Akkor ment át a diskurzus végképp irracionálisba, sőt szürreálisba.

A szalon-nemzetiek jórészt pont olyan nyulak voltak a nacionalista vipera előtt, mint hajdanán a „demokratikus szocializmus” nyugati társutas hívei a sztálinisták hatása alatt. Bármennyire látták is, hogy a fundamentalizmus vak rítussá degradálja az identitást, nem tudtak szabadulni a törzsi mágia bűvköréből.

Egyszerűen nem lehetett a kiközösítés veszélye nélkül, higgadtan, logikusan érvelni amellett, hogy egy demokratikus államszövetségen, az Európai Unión belül nem lehet az egyik tagállamnak a másik tagállam (vagy tagjelölt) állampolgárai között etnikai alapon szelektálni, hogy egyik külföldinek jár az állampolgárság, a másiknak nem. Hogy az állampolgárság jogi, a nemzethez tartozás pedig identitási ügy. S a kettő nem keverendő. Hogy vannak anyaországi magyar állampolgárok, akik etnikailag nem magyarok, s olyan, (identitásilag ugyancsak nem magyar) külföldiek is, akiknek ősei 1918 előtt (és/vagy 1938-44 között) szintén magyar állampolgárok voltak.

Ha igazságosan akarunk kettős állampolgárságot osztogatni, őket sem zárhatjuk ki belőle. Vagyis a Magyarországon élő, bármilyen származású kisebbségiek külhoni rokonai, illetve a Monarchiában és/vagy a Horthy-Magyarországhoz visszacsatolt területeken élő, román, szlovák, ruszin, szerb, stb. nemzetiségű, egykori magyar állampolgárok mai leszármazottai is jogosultak lennének magyar állampolgárságra. Ami természetesen az egészet parttalanná teszi. (Ez pl. azt jelentette volna, hogy gyakorlatilag minden szlovák állampolgár kérhette volna a magyar útlevelet, hisz egész Szlovákia a történelmi Magyarország része volt.) Na, aki így ellenérvelt, az megkapta a hazaáruló, öngyűlölő magyar címkét. Ma pedig már egyre többeknek van elege belőle, hogy bigott nemzethívőknek magyarázkodjon: ő igenis jó hazafi.

Nekik ajánlom a Kozmopolita Kiáltvány pontjait:

1. A merev kánon alapján létező etnikai kultúrnemzet-felfogás zsákutca: részben emiatt bukott el 1848-49, emiatt lett Trianon is.

2. Az etnikum-és bőrszín-semleges „politikai nemzet”, a „reformhazafiság” fogalma viszont e térségben pont a dühödt nacionalizmus miatt versenyképtelen.

3. Fentiekből következően: a nacionalizmus alternatívája e térségben rövidtávon csak a demokratikus világpolgárság lehet.

4. Sőt, nemcsak a régióban, hanem világszerte. Ugyanis nem lehet cél, hogy a „nemzetvallást” valamiféle „államvallással”, etatista államnemzet-koncepcióval, utópiával vagy más kollektivista identitással cseréljük fel. Ehelyett az egyének szabad önmegvalósításon és értékrendbeli közösségen alapuló önkéntes társulása kívánatos.

5. A nemzeti identitás nem szégyen, de nem is érdem. Nem ok a büntetésre, de a büszkeségre sem. Neutrális tény, nem pedig olyan dolog, amire karriert, megélhetést, egzisztenciát alapoz az ember.

6. Olyan, hogy „magyarok”, „magyar emberek”, „a” nemzet, mint véleményközösség, organikus, egy testként cselekvő biológiai-politikai egység, nem létezik. Ahogy ilyen értelemben német, francia, román, szlovák, zsidó vagy orosz nemzet sincs. Egyének vannak, akik velük született vagy felnőttként választott azonosságtudatukat a legkülönfélébben határozzák meg.

7. Az, hogy valaki saját vagy mások „nemzeti mivoltára” ugyanolyan közömbösen, pozitív vagy negatív érzelmi töltet nélkül tekint, mint a haja vagy a bőre színére, testmagasságára, tehát nem büszke rá, nem lelkesedik érte (ahogy nem is undorodik tőle), az általános emberi normák szerint nem bűn és nem is lehet az. A kozmopolitizmus, a világpolgárság ugyanolyan szabadon választható, egyenértékű identitás, mint a „nemzeti érzés”.

8. Egy pluralista jogállamban az emberektől kizárólag a törvények betartása követelhető meg, a hazafiság, a hazaszeretet nem. Pontosabban senkitől nem várható el, hogy hazájának a nemzetet, a szülőföldet tekintse. A haza sok minden lehet: a családi vagy párkapcsolati otthon, a hivatás, a baráti közösség, a hobbi, az emberiség, a globális világfalu-társadalom – vagy akár az önmagunkban való hit.

9. Az olyan közösségek, amelyeket közös értékrend-minimum (alapvető civilizációs normák, joguralom, kölcsönös előnyökön alapuló szerződéses viszonyok, törvényi egyenjogúság, stb.) helyett származási, etnikai, faji, osztályharcos, vallási, stb. princípiumokból levezetett dogmák alapján akartak összetartani, előbb-utóbb mindig széthullottak. A szabadságelvű kozmopolitizmus viszont a kizárólagos ideológiák „legnagyobb közös osztói” helyére a „legkisebb közös többszöröst” állítja: egyéniséggel, személyiséggel rendelkező emberek vagyunk, akik ugyanazon világ polgárai. Ám ez nem jelent semmiféle doktriner kényszer-szolidaritást vagy oktrojált közösségi regulát.

10. Fentiek alapján az egyén önálló értékvilággal rendelkező valaki, akinek felnőttként, ha úgy látja jónak, joga van értékalapon szemben állni, szembefordulni korábbi „hazájával”, legyen az család, klán, település, nemzet, ország, szervezet vagy bármi más. Joga van továbbá büntetlenül, lelkifurdalás és bűntudat nélkül, meggyőződése alapján úgy érezni, hogy „vér szerinti” famíliájával, nemzetével szemben egy idegennek van igaza. Megteheti hát, hogy a rokonnal szemben a szomszéd vagy a vadidegen pártját fogja.