“Történelmünk során, nehéz helyzetekben mindig vidéki gyökerekből táplálkozva, a falusi közösségek erejére támaszkodva tudott a magyar társadalom megújulni.” Ezzel a mondattal kezdődik a Nemzeti Vidékstratégiai Koncepció. Ha csak súroljuk pillantásunkkal a magyar történelmet, megállapíthatjuk, hogy ez a kijelentés úgy baromság, ahogy van, de akinek futja az idejéből, olvassa végig, még sok ilyen akad benne. Ebből lehet a legalaposabban megismerni a most távozó vidékfejlesztési államtitkár, Ángyán József gondolatvilágát. Amellyel bővebben most nem tudok és nem akarok foglalkozni.

Elismerem, hogy Ángyán professzor csupa jó szándék, csak szerintem többek között éppen ez az emberszeretettől áthatott, nemzeti-balos-zöld vidékkultusz kövezte ki Magyarország útját a pokolba. (Az országút hozzám képest egy taknyos, úgyhogy tanúsíthatom: a “vidék népességmegtartó ereje” – függetlenül az ott folyó gazdasági tevékenység jövedelmezőségétől – egy nyolcvanas évekbeli szólam a Hazafias Népfront tájáról.) Fölmérhetetlen szellemi károkat okozott az a mezőgazdaság- és faluszemlélet, amely szerint az élelmiszertermelésnek egy csomó magasztosabb célja is van, mint az ennivaló eladása a piacon. (“A mezőgazdaság mindig is több volt, mint egyszerű árutermelő ágazat vagy biológiai ipar. Ki kell emelni tájfenntartó, természet-megőrző szerepét” – mondja az NVK. Megjegyzendő, hogy amit ma Európaként ismerünk és szeretünk, és ami nem sokkal ezelőttig túlnyomórészt mezőgazdasági országokból állt, a sztyeppövezeten innen egy amazonasi méretű erdőirtáson alapul.)

Egyvalamiről részletesebben, éspedig a birtokszerkezet kérdéséről, mert ezzel függ össze valahogyan Ángyán lázadása. Az NVK – és a 15 éve a felszínen érzékelhető Fidesz-propaganda – a “gazdákra”, a 300 hektárnál kisebb birtokon gazdálkodó, lehetőleg családi birtokosokra alapozná a magyar “vidék” és a magyar mezőgazdaság (ami szerintük majdnem ugyanaz) jövőjét, Ezzel az a tény áll szemben, hogy Magyarországon ilyen birtokszerkezet – életképes méretű önálló farmergazdaságok sokasága – sohasem létezett. “Az üzemszerkezet duális – így az NVK -, amelyben nagyszámú törpegazdaság és kisszámú, de a termőterület nagy részét használó, a közvetlen támogatások zömét igénybevevő nagygazdaság ‘versenyez’. A termelésben nagybirtokok váltak dominánssá. A birtokrendszer túlkoncentrált, a tulajdoni szerkezet elaprózott.”

Az egész azt sugallja, hogy ez gonosz erők műve, a birtokrendszer valamilyen ideális állapotban nem volt túlkoncentrált, nem a nagybirtokok domináltak. Aztán történt valami rossz: “maffiacsaládok”, spekuláns nagytőkés “oligarchák” és a volt TSz-eket, állami gazdaságokat a többiek elől elprivatizáló nagybirtokos “zöldbárók” koalíciója jött létre. (A sűrű idézőjelek Ángyán professzoréi.) Ami ebből a forgatókönyvből kimarad: a magyar mezőgazdaság természetes, ősi formája a nagybirtok, ez a kiegyezés után megindult a kapitalista fejlődés útján és életképes maradt, viszont mindkét XX. századi földreform csak nyomort és kiszolgáltatottságot hozott a törpebirtokhoz juttatott családok tömegének. A Kádár-kori erőszakos téeszesítést ellenben nyugodtan föl lehet úgy fogni, mint a nagybirtokrendszer – és az életképesség – visszaállását. Amit még több szerencsés körülmény segített:  az a tény, hogy a nyugati mezőgazdasági gépek és technológiák nem voltak a COCOM-listán, hogy a politikailag felfújt orosz (és olasz) piac fölvette az ország szükségletén felüli többletet, valamint hogy Kádár belpolitikájában az első számú cél a folyamatos életszínvonal-emelés volt, bármi áron, ahhoz pedig mindenekelőtt rendes élelmiszer-ellátásra volt szükség.

A politikai folklór szerint a magyar mezőgazdaság hanyatlásához az vezetett, hogy “Torgyán szétverte a téeszeket”, ami így nem igaz, a “zöldbárók” (idézőjel tőlem) ellenállásának köszönhetően. Az Antall-kormány agrárpolitikusai téeszvezetők voltak. Torgyán (emlékszünk? ő volt az első Orbán-kormány vidékfejlesztési minisztere) fő bűne az, hogy a bolsevizmus elleni harc jelszavával az 1945-ös kommunista (nemcsak a nagy-, de a középbirtokot is szétverő) földosztás eredményét óhajtotta visszaállítani. Némi sikerrel: visszajöttek a törpebirtokok, visszajött a küszködés meg – piaci készségek híján – a kiszolgáltatottság a piacnak.

Ez az “egészségtelen dualizmus” tehát már rég megvolt, amikor a létező jobboldal, annak is a legambiciózusabb szervezete, a Fidesz 1997 elkezdte tovább torzítani a szerkezetet. Először is azzal a témával, amivel a létező jobboldal élére került, megelőzve a kisgazdákat: a külföldi földvásárlások tilalmának demagóg erőszakolásával. (Horthyék ehhez képest liberálisak és kozmopoliták voltak, akkor még vehetett termőföldet külföldi jogi személy.) Ezzel sikeresen tönkretették a földpiacot (és még ők csináltak Széchenyi-kultuszt), és a deklarálttal pontosan ellentétes eredményt értek el: az vett földet, akinek volt pénze, vagy könnyebben jutott nagy pénzhez. Úgyhogy farmer, oppardon, családi gazdaság hívei számára kívánatos birtokkoncentráció nem úgy ment végbe, ahogy elképzelték: a nagybirtokok mellett, mérsékelten, hogy a kisebbek erőre kapjanak, hanem a nagyobb agrárvállalkozások javára, tovább növelve a kontrasztot. Ezenközben a Fidesz “vidékpolitikája” (idézőjel tőlem) mozgalomszinten a “gazdákra” épült, őket azonosították “a vidékkel” egyszerűen azért, mert sokan voltak, traktorostul meg még többen.

Nem kétséges, hogy Orbán őszintén, a megszállottságig hisz ebbben az agrármisztikában, és komolyan gondolja, miszerint idegenek el akarják rabolni a földünket és viizünket, amiből beláthatatlan bajok származnak. (Mondom, Horthynak, Bethlennek vagy éppen Gömbösnek ilyen félelme nem volt. Csak az 1939-es választáson a második helyen végzett pártnak.) De közben a másik fő torzító tényező az volt, hogy Orbán kezdettől egy szorosan összetartó, szűkkörű, lojális “nemzeti tőkés” réteget kívánt összehozni (sikerült, viszont aztán ez a változatos összetételű csoport a fejére is nőtt).

Mondjuk hasonló történt Dél-Koreában is, két különbséggel: 1. Ott Pak Csong Hinek és tanácsadóinak volt annyi intelligenciájuk, hogy a nagy hozzáadottértékű ágazatokba csatornázták az állami pénzeket, míg nálunk abba, ami nem rejtett nagy kockázatot, és amibe nem volt nehéz beszipkázni a még meglévő szakembereket, ámde nem is vezethetett gyors növekedéshez: a mezőgazdaságban. 2. Ott diktatúra volt, úgyhogy az állam és a big business a nyílt színen fonódott össze, míg nálunk jórészt ellenséges kormányokkal számolva a pult (fű) alatt, kamu jogállamiságosságos eszközökkel kellett intézni a dolgokat. El lehet képzelni, milyen romboló hatással volt ez az adott szférában a piacra. A folyamat központi eseménye a tizenkét állami gazdaság 2002-es villámprivatizációja volt.

A jelek szerint a Fidesz, közelebbről Orbán agrár- (és egyéb) politikájának erről az oldaláról Ángyán professzor csak jóval az államtitkári kinevezése után volt hajlandó tudomást venni, amikor már körbecsapkodták a villámok. Akkor viszont nagyon meglepődött rajt. Mondhatjuk úgy is, hogy megvilágosodott. Már réges-rég késő. Addig megkapta a politikai támogatást irreális koncepcióihoz, amíg a mozgalomra volt szükség. De Kertmagyarország-álmát, az egy-két-háromszáz hektáros családi birtokok elszaporodását csak a nagybirtok korlátozásával lehet megvalósítani, és egy idő után kimerülnek a kiegészítő források, mint a Nemzeti Földalap, amire a nagyvállalkozások is vágynak – ez utóbbiak szemszögéből a következő logikus lépés a földosztás. Ami egyrészt érdekük ellen való, másrészt Magyarországon jó még nem származott belőle. Természetes, hogy az álmodozó értelmiségit kinyírják.

Úgyhogy, mint oly sok mindenben, az ország számára a választék: hasznos ööö… naivok kontra mellőzhetetlen gazemberek. Természetesen az utóbbiak győznek. De az ilyen helyzet kialakulásáért az előbbiek sokat tettek, a naivitásuk nem menti  bűnüket.