“Mi az, amiről nem beszélhetünk a 21. században?” Ennek a két éve, Timothy Garton Ash-sel rendezett brit vitafórumnak a címe lehetne a mottója annak a zseniális politikai táncszínház-előadásnak, amelynek egy kisebb csoda eredményeképp tanúja lehettem a Trafóban. Telt ház is volt, pedig azt hihetnénk, kit érdekel már idehaza az általuk előadott probléma?

A brit DV8 (Dance and Video 8) Phyisical Theatre “Beszélhetünk erről?” c. performansza professzionális, formabontó és kicsit didaktikus volt, ellenben tökéletesen hatásos, mellbevágó, és még sorolhatnám. De leginkább bátor. Mert bár látszólag mindenki beszél róla, a 21. század első számú tabutémája az iszlám.

Ehhez képest a DV8 tánc-, ill. mozgásszínházának előadói – bár ez az alábbi klipből nemigen derül ki – 80 percen át végigmozogják és beszélik a darabot (a végére azért már némileg kifulladva). Az iszlám kihívásról, a multikulti kihívásról, cenzúráról, szavak torzulásáról, a sária őrületéről, elhallgattatásról, Mohamed-karikatúrákról, Salman Rushdie-ról és fatvájáról, a meggyilkolt Theo van Gogh-ról és a militáns iszlám többi áldozatáról, a megfenyegetett és üldözött Ayaan Hirsi Ali-ról, a provokatív Geert Wilders-ről.

Ennél kevesebb kiejtett vagy leírt szóért is öltek már embert.

A radikális iszlamista kultúra, amely mélyrétegeiben a fasizmus legfontosabb vonásait egyesíti (felsőbbrendűségi ideológia, kirekesztés, zsidógyűlölet, nőellenesség, erőszak és azzal való állandó fenyegetés, kisebbségek elnyomása, teljes intolerancia a másképp gondolkodókkal és másképp hívőkkel, de leginkább a saját hitet elhagyókkal szemben) korunk első számú kulturális tabuja. Aki iszlámozik, az rasszista, apellátának helye nincs.

Nem volt még ilyen súlyú totalitárius veszély a kommunizmus és a fasizmus óta, mégis, képviselőiknek sikerült elérniük, hogy az iszlámról való beszéd nem PC nyugaton. “Amit a produkció elmond, az szinte elmondhatatlan” – fejezi ki elismerését a Telegraph recenzense is az előadás bátorságáért, nem mintha sokat tudnánk arról, hány brit színház merte bevállalni az ottani, időnként lincsközeli hangulatban a bemutatót.

Mert hogy jóval többről van szó, mint táncról és soha nem látott mozgástechnikáról. Az előadás alatt végig eredeti hangfelvételek, tévéinterjúk, híradós bejátszások, videók erőszakolják be magukat a bőrünk alá: ott vagyunk Theo van Gogh hullájánál, elképesztő közszolgálati vitaműsorokon, ENSZ-es főbürokraták kéztördelésénél, a Hirsi Ali és van Gogh által készített film (Submission) felvételénél, a Mohamed-karikatúrák ellen protestáló, fenyegető-gyújtogató iszlamista plebsz utcai akcióinál.

A probléma természetesen nem önmagában a vallás, nem a muszlim hitélet az, amelyik kiakasztja fél Európát. Hanem az a magától értetődő, arrogáns iszlamista fellépés, amely adottnak tekinti a nyugati világ jóindulatát (amely akkor is adott, ha ők maguk nemigen határolódnak el tömeggyilkos hittestvéreiktől, mondván, “érthető” az “ellenállásuk”), individuális értékrendjét, szabadságjogait – és épp eme szabadságjogokat használja fel arra, hogy fellépéseivel, térítésével, agresszív nyomulásával ellehetetlenítse azokat.

A németországi becsületgyilkosságok, kényszerházasságok, a belga melegek elleni támadások, a zsidók elleni hisztériakeltés, francia zsidó temetők megyalázása, gyűlöletbeszéd a londoni mecsetekben, az iskolai imáért folytatott német kultúrharc – mindez ugyanannak a hadüzenet nélküli háborúnak a része.

Mindez azonban hatástalan volna a politikailag korrekt (PC) nyugati értelmiség nélkül, amelynek máig tartó posztkoloniális bűntudata és mély, poszt-68-as nyugat-ellenessége, identitás-nélkülisége és morális relativizmusa nem engedi meg a szabad szólást, egy demokráciában sem. (Emlékezzünk csak, mit kapott szegény Thilo Sarrazin, amiért mert bátran beszélni a muszlim bevándorlás máig feldolgozatlan problémáiról).

Az iszlámra még reményeink szerint számos alkalommal visszatérünk blogunkban, hiszen egy szabad, kapitalista társadalomban nemcsak egy többség nem nyomhat el egy kisebbséget, de egy – egyelőre – számbeli kisebbség sem kényszerítheti rá akaratát, normáit egy demokratikus, liberális, világi többségre. Sőt, senkire.

Táncolni és beszélni azért még lehet. Erről is.