Örvendetes hírről számolt be az AFP nyomán az MTI. "A biológiai kutatások egyre inkább megváltoztatják azt a képet, amely szerint az ember eredendően versengő, agresszív és kegyetlen – közölte a főemlősök viselkedésének egyik vezető kutatója egy jelentős tudományos konferencián tartott előadásában." Az ember tehát mégsem eredendően "rossz".

"Az embernek igen sok társas vonása van – hangsúlyozta Frans de Waal, az atlantai Emory Egyetem biológusa az Amerikai Tudományfejlesztő Társaság (American Association for Advancement of Science, AAAS) éves konferenciáján. De Waal szerint a fejlettebb emlős állatokkal – főemlősökkel, elefántokkal vagy egerekkel – végzett új kutatások azt mutatják, hogy biológiai alapjuk van az olyan típusú viselkedéseknek, mint az együttműködés." A biológus "emlékeztetett arra, hogy egészen 12 évvel ezelőttig általános nézet volt a tudósok körében, hogy az ember alapvetően 'rossz', csak egy vékonyka erkölcsös felszínt öltött magára."

Mint most kiderül, "az embergyerek azonban, ahogyan a legtöbb magasabb rendű állat is, morális lény tudományos értelemben, mert együtt kell működnie a többiekkel, hogy lemásolja és továbbadja génjeit (…)  a kutatások megcáfolták azt a 19. század, elsősorban Thomas Henry Huxley érvei óta elterjedt nézetet, hogy az erkölcs nincs jelen a természetben, illetve a morált csak az ember hozta létre."

Legkésőbb itt azért álljunk meg egy pillanatra. A bevezető bekezdésben említett "jó hírt" csak viccnek szántam, hiszen az csak annak jó hír, aki szerint biológiai, antroplógiai kutatásokból morális következtetések is levonhatók, így akár az is, hogy a versengés erkölcsileg "rossz", az együttműködés meg "jó". Jó, de kinek a sztenderdje szerint? Ez már – ahogy A tanúban mondanák – maga az ítélet, sőt előre megfogalmazott ítélet, amelyhez szépen hozzáillesztették a bemutatott kutatási eredményeket, épp úgy, hogy passzoljanak.

Komoly tudós soha nem állította azt, hogy az állatvilágban nem létezik kölcsönös kooperáció, amelynek nyilván éppúgy megvolt és van a sajátos szerepe az evolúció során, mint a versengésnek. Az ember az, amelyik a válogatott kutatási eredményekből elveket, morált fabrikál, mindig olyat, amilyen egy aktuális magatartásforma vagy még rosszabb: aktuális társafalomfilozófiai elv igazolásához éppen szükséges volt. És természetesen az ember az, aki morált egyáltalán megfogalmazni képes, tudatos gondolkodási folyamat, racionális döntés nyomán.

Az nem úgy van, hogy érzésekből csinálunk erkölcsöt. "Az emberi moralitás elképzelhetetlen beleérzés nélkül – vélekedett de Waal, aki hozzátette, hogy a moralitás az emberek kis csoportjaiban fejlődött ki, ezért nagy kihívást jelen az emberi faj számára, hogy ezt a rendszert a teljes, globalizált világra alkalmazza." Még egyszer: emberek kis csoportjaiban kifejlődött a morál, most pedig a kihívás az, hogy az emberi faj ezt hogyan húzza rá az egész világra? Ez az ember komoly tudós, aki ezt komoly konferencián előadta?

Amilyen totális tévedés a szabadversenyes kapitalizmust, az egyének és cégek közti versengést valamiféle (szociál)darwinista biológiai mélystruktúrával indokolni, éppúgy teljes tévút az emberi együttműködés módozatait többnyire ösztönös állati magatartásformákra visszavezetni. Legalább ennyire fatális dolog, ha egy tudós összemossa a kényszeres, önfeladó-önfeláldozó altruizmust a valóban önkéntes szolidaritással, segítségnyújtással, és az önzés, ill. önérdekérvényesítés vs. segítségnyújtás kérdését jó/rossz kategóriákkal illeti.

Ha létezik ősgonosz, akkor az önfeladásra késztető hazug, több évszázados morál, a keresztényi, kollektivista altruizmus az, hiszen tagadja, hogy az ember elsősorban önmagának, önmagáért létező lény, és az ember létét kizárólag a másokért való létezéssel, másoknak való teljes alávetettséggel látja igazolhatónak. Nem kell ahhoz sem különösebb nagy Ayn Rand-rajongónak lenni, hogy belássuk: az állatvilágra alapozó (kényszeres) együttműködési filozófia többnyire szocialisztikus-kollektivista rendszereket alapozott meg.

Pjotr Kropotkin, a neves anarcho-kommunista filozófus legismertebb műve, A kölcsönös segítség mint természettörvény például egy olyan társadalomképet alapozott meg, amely kiiktatja a versenyt, a magántulajdont, a piacot, a tulajdonosi szabadságot, közös tulajdonba venné a termelőeszközöket, és az embert kizárólag egy kollektíva részeként képzeli el (még ha – javára legyen mondva – ő legalább "önkéntes" közösségekről beszélt, ellentétben az államszocialistákkal). A fenti tudóshoz hasonlóan az ő számára is az individualizmus volt a "rossz", a kollektivizmus a "jó" – teljes összhangban az évszázados hazug morállal.

Hogy tényleg világos legyen: természetesen nem a valóban önkéntes szolidaritás ellen beszélek, az része, sőt fontos része bármely piaci társadalomnak. Szolidaritás csak és kizárólag individualista társadalomban képzelhető el (már ha van ilyen, hogy társadalom, kösz, Maggie). Az a biopolitikai érvelés azonban, amely elvárt normává süllyesztené az elemi szolidaritást, és amely egész társadalmat alapozna rá, nem mást iktat ki a társadalomból, mint magát a szabad egyént.