Szegény telefongyártó cég, nem tudhatta, milyen veszélyes terepre merészkedik, amikor Magyarországra hozta gyártóüzemét. A politika úgy telepedett rá, hogy az üzleti folyamatok ki sem látszanak alóla. A BKV-féle nokiásdoboz-ügy még csak elcsúszott szerencsétlen véletlennek, de a termeléscsökkentés már nem.

2012 februárjában a Nokia magyarországi leányvállalata nagyarányú létszámleépítést jelentett be. Ez mindenképp fontos és rossz hír volt, a mai munkanélküliségi szint mellett 2300 üzleti munkahely elvesztése nagy baj az egész országnak. Ehhez képest a sajtó egy része szinte kaján örömmel fogadta, mivel a bejelentés a miniszterelnöki évértékelés másnapján került a nyilvánosság elé. Abban az évértékelésben a Nokiával, mint saját sikertörténettel büszkélkedett Orbán Viktor.

Meg kell hagyni, a gyár 1999-es indulása valóban az első Fidesz-kormány időszakára esett. Azonban a dicsekvésre nem volt ok, hiszen az ősszel a szomszédban már zárt be gyárat a cég, és már akkor bejelentette, hogy további leépítések is lesznek.

Ezt a hibát nyilván nem követte volna el a miniszterelnök, ha korábban szakít időt a Nokia vezetőivel való találkozásra. A Népszava február 15-i cikke (“Orbánon bukott 2300 munkahely?”) legalábbis igen sajátos gondolkodásmódot tükröz. A szerző szerint a nagyarányú leépítés oka az lett volna, hogy a miniszterelnök többszöri próbálkozásra sem akart tárgyalni a cég nehéz helyzetéről, sőt az évértékelő beszédbe éppen provokatív szándékkal illesztette be a Nokiát, erre válaszul jött a 2300 dolgozó elbocsátása. A témát lelkesen felkapták más orgánumok is.

Aki hallott már valamit üzleti döntésekről harangozni, annak joggal áll égnek a haja ilyen szövegek olvastán. Mit gondolhatott a szerző, mivel tarthattuk volna itt a gyártást? Mit lehetett volna felkínálni, természetesen az EU vállalati támogatásokra vonatkozó szabályainak betartásával? Kit lehetett volna esetleg megvenni és mivel? A skandináv etikájú Nokia nyilván nem zsarolni akart a találkozó kezdeményezésekor.

Egy üzemleállítást ugyanolyan alapos megfontolás, részletes számítások alapoznak meg, mint egy beruházási döntést. Az angol kifejezések: investment – divestment nagyon jól kifejezik, hogy ugyanarról a tevékenységről van szó, csak az iránya más. (Na, jó, állami vállalatoknál ez nem olyan kézenfekvő, ld. Malév. De ott arról volt szó, hogy valaki nem készítette el a házi feladatot.)

A Nokia döntése egy globális üzleti piacon tevékenykedő cég racionális döntése volt, indokaikat nem is rejtették véka alá. Az okostelefonok gyártását nem csupán Magyarországról, de Mexikóból, sőt még az anyaországból is Ázsiába telepítik, mert üzletileg ez a racionális.

A finn kormány talán szóba állt a Nokiával (bár már régen nincs finn többségi tulajdonban a cég), és természetesen helyes lett volna, ha a magyar kormány is tárgyal az átszervezési szándékokról – ám akármennyi házi pálinkát ivott volna meg Orbán Viktor a Nokia vezetőivel, kizárt dolog, hogy megakadályozhatta volna a termelés elvitelét.

Persze, jó lett volna, ha a kormány és a regionális szervek hamarabb elkezdik a felkészülést az eseményre. De hát a fülkeforradalmi hevülettel valahogy nem fér össze a szervezett visszavonulás, ezt már a Malév-sztorinál is láthattuk.

Van ennek a Nokia-történetnek több fontos tanulsága, amit jó volna legalább utólag megfontolni. Ha valaki járt az ezredforduló táján a salo-i Nokia-gyárban, már akkor meglehetősen futurisztikus üzemet láthatott: a hatalmas gyártócsarnokot automaták sora töltötte meg, itt-ott egy-egy kényelmes szigeten ellenőrző műszerek között ültek a diszpécserek, talán három is. (Az én látogatásom idején az egyik éppen pasziánszot játszott a számítógépén.) E gyárban már nemigen volt mit megtakarítani a bérköltségeken, most mégis leállítják.

A termelés oda megy, ahol a beszállítók és a vevők vannak. Most éppen Ázsiába. A takarékoskodó, adóssággal küzdő európai országok piaca nem kínál akkora értékesítési lehetőségeket, hogy érdemes legyen itt termelést fenntartani. Sajnos, várható, hogy hasonló döntést hoz meg több, tartós fogyasztási cikket gyártó cég is. Fizetőképes kereslet nélkül nincs eladás és nincs profit sem.

A leépítést bejelentő közlemény szerint a magyar gyárban marad az ún. “befejező műveletek” végzése. Ez pedig az ipari struktúra utóbbi évtizedben felfutó jelenségére hívja fel figyelmet. A termelési folyamatok egyrészről nagyon letisztulnak, leválasztanak róluk minden kisegítő, kiegészítő tevékenységet, és külön blokkokba (akár külön cégekbe) szervezik.

Másrészt viszont a tömegtermeléssel előállított részegységekből a vevő igényeihez illeszkedő, testre szabott végterméket állítanak elő. Ezzel új autó vagy számítógép vásárlásakor mindenki találkozhat, de számos egyéb termék forgalmazásában megjelenik egyfajta végső kiegészítés, a vevő igényeire igazítás. Az okostelefonokba például többféle, az adott nemzet nyelvén működő szoftvert kell telepíteni, megfelelő használati utasítással és kiegészítőkkel csomagolni.

Nem mindegy, mi kerül a Nokiás dobozba! Számítógépnél a billentyűzet megfelelő betűkészlettel való feliratozása is befejező művelet. Látható, hogy a termelési folyamat végén szolgáltatási tevékenységek lépnek be az ipari tevékenységek közé. És ehhez megfelelő dolgozókra van szükség. Nem egyszerű betanított munkára.

A kisszériás, esetleg egyedi igények kielégítéséhez általános tudás, tanulóképesség, rugalmasság, problémamagolás és hasonlók kellenek. Ez a jövő munkaerőigénye. Hiszen az olcsó tömegtermelés elmegy azokba a térségekbe, ahol megfelelő méretű piac várja, a kiszolgáló munkaerőre is ott lesz szükség, az automatizáltság növekedésével ott is egyre kisebb számban. Jó lenne, ha a magyar iskolarendszer erre készítené fel a diákokat.