Mi leszel, ha nagy leszel? Ezt a kérdést kedves, látogatóba érkezett nénik, bácsik szokták feltenni az olyan korú gyerekeknek, akiknek nyilvánvalóan fogalmuk sincs még arról, milyen pályán aratnak majd sikereket. Mivel mi abban a szerencsében részesülünk, hogy uralkodó pártunk és kormánya határozottan saját kezébe kívánja venni a magyar gazdasági növekedés beindítását, ezt a kérdést nekünk is felteszi a világ: Milyen gazdaság lesz a magyar, ha a kormány által menedzselt növekedési pályán halad?

A választ nyilvánvalóan a kormányzati tervekben kell keresni. És itt máris a bőség zavara lép fel. A Széll Kálmán tervet most hagyjuk, az rövidtávú célokat, leginkább a makro pénzügyi egyensúly helyreállítását szolgálja. (Bár rövid távon fel lehet élni a jövő forrásait, amit az oktatás, egészségügy, kutatás, kultúra finanszírozás megcsapolása ez esetben is előrevetít, lásd lentebb.) De van nekünk hosszú távú tervünk is elég. Az Új Széchenyi Terv nagy ívű jövőbeli víziókat vázol fel, az oda vezető út nélkül. Bár tudjuk, hogy az uniós források újraosztásának képezné elvi alapját, ennek megvalósulása egyelőre legalábbis kérdéses.

A gazdaság részterületeinek fejlesztését a Magyar Növekedési Terv és a Darányi Ignác terv tartalmazza. És itt most megint elbizonytalanodunk. A növekedési terv újra akarja iparosítani Magyarországot, a másik – a Nemzeti Vidékstratégia nevet is viseli – pedig az agrár-élelmiszeriparra helyezné a fejlődés súlypontját. Ezzel nem is áll egyedül, e területen látja a magyar fellendülés lehetőségét néhány olyan közgazdász is, mint például Mellár Tamás vagy Róna Péter. Maga a kormányfő a Darányi terv bemutatáskor ezzel kezdte a beszédét: „Magyarország minden híreszteléssel ellentétben, eredendően mezőgazdasági ország.”

Hát, nem. Egy európai összehasonlító elemzés szerint a mezőgazdaság Magyarországon a bruttó hozzáadott érték 3,6%-át állította elő 2009-ben, amivel ugyan meghaladta az unió 2,4%-os átlagát, de nem annyival, hogy ettől mezőgazdasági országnak kéne tekintenünk magunkat. Még a 11,5%-os arányt magénak tudó Bulgária, vagy a 8,6%-os agrárhányadú Románia sem számít annak. És az élelmiszeriparral együtt sem vagyunk agrárország, hiszen a teljes feldolgozóiparunk súlya is csak 21,3% volt a GDP-ben. A megfelelő uniós adat 14,9%.

Mi termeli akkor a jövedelmet Európában és nálunk? Az üzleti szolgáltatások (kereskedelem, szállítás, kommunikáció, kutatás-fejlesztés, sőt, a sokat szidott pénzügyi szektor is ide tartozik) súlya a GDP termelésében Magyarországon 44,5%, az unióban 49,9% volt. Ugyanez az Egyesült Államokban már 70% közelében járt. Szóval, ha nagyok akarunk lenni, akkor talán errefelé kéne venni az irányt. Ez persze strapás, a szolgáltatások fizikai és intézményi infrastruktúrát igényelnek. Ráadásul bizonyos speciális képességekkel rendelkező munkaerőre van szükségük, nem elég az olyan, aki csak a földje, vagy a munkagépe széléig lát el.

A szolgáltatásban emberekkel kell bánni és legtöbbször egyedi helyzeteket kezelni, problémát megoldani, nem elég a betanult rutin. Cserébe viszont a jól működő szolgáltató szektor jelentősen növeli a termelőszektorok hatékonyságát is, levéve egy csomó, nem az alapfolyamokhoz tartozó, de a működéshez elengedhetetlen feladatot a cégek válláról.

Odáig persze rendben is van a dolog, hogy a húsz éve kizárólag politikai zsákmányszerzés terepeként kezelt vidékkel kéne már kezdeni valamit. Főleg, ha már ennyi uniós pénz is van – és lesz! – rá, akár értelmesen is fel lehetne azt használni. De az, aki – mint e sorok szerzője – hosszabb időt élt a tervgazdaságban, mindenféle ágazati fejlesztési tervet erős gyanakvással fogad, mondhatni: fantomfájást érez a zsebében.

Mert az ilyen programok rendszerint arról szólnak, hogy sikeres, jövedelmet termelő területekről elvonják a forrásokat és veszteséges szektorokba irányítják, azt remélve, hogy a betolt pénzektől majd azok is feljavulnak. Vagy legalábbis a kedvezményezettek politikai támogatását meg lehet venni velük. És már megint a bekezdés elejénél járunk.