Általános iskolás gyermekeim pont annyira utalják a kötelező úszást, mint ahogy sokan hajdanán utálták a kötelező oroszt, és azóta is lényegében minden kötelező dolgot, pláne akkor, ha a leglényege, értelme nem világos. Arról tudok beszámolni, hogy a gyerekek (még) imádják a vizet, de ezt nem az iskolával közösen, hanem annak ellenében éri el a mi családunk is.

Nem firtatom, ki milyen normatívát kap érte kitől, miért csak ők, miért jár a gazdag családnak és a szegény családnak egyaránt, ugyanazért a pénzért miért nem lehet akár olcsóbb sportot választani ugyanabban az időben. Mindez részletkérdés, ugyanis onnantól, hogy kötelező, az osztály fele rosszul van tőle, mindegy, miért. Rosszul van, és ez alig menthető.

Pikírten mondja szomszéd apuka, hogy végül is verhetnénk is őket, egy csomó helyen rendesen megalázzák a gyerekeket, egy kis fizikai erőszak nagyon sokak szerint akár beleférne, csak hát itt az Unió, meg van már mindenhol mobiltelefon, még felveszik ezek a kis görcsök, pedig egy rendes avatáson…stb., stb. (Mi lehet ott, ahol ezeket komolyan gondolják…)

Na, ehhez képest a határon túli osztálykirándulások nagyságrenddel izgalmasabb problémát jelentenek, különösen akkor, ha kötelezőek – erről készül dönteni a magyar Országgyűlés. A nagy nemzeti nekifeszülés létrehozza a módszertani központot is (Magyarság Háza), mely úgy hiányzott már, mint határon túli magyar tanyára a villany, hiszen Hivatalból sohasem elég. Tekintsünk a helyzetre elsőként úgy, ahogy egy európai tenné (a távolból), mint ifjúsági felvetésre, a nevelés egy fontos momentumára, hiszen az adófizetők pénzéből gyermekenként rendes summát fogunk erre költeni, ha jól értjük.

De mi is a megoldandó kérdés, melyben ismét állami szerepvállalás szükséges? Gyönge tán a nemzettudat? Kevés a nemzeti múltról szóló ismeret? Bingó! Nem tudják a fiatalok, hogy magyarnak magyar a határa? Nem tudják. Akkor mi a megoldás? Odamenni? Remek. És tessék mondani, ezentúl mindent tapasztalati tanulással fogunk megoldani?

Megyünk Brüsszelbe? Ki fog derülni, hogy strasszburg nem egy hegy, melyet a kosztümre tűznek? Tapasztalati tanulás lesz a társadalomismeretből az egyes társadalmi csoportok tanulmányozása? Biológiából az ember? Gazdaságból a vállalkozás? Helyi társadalomból az önkormányzat? Nem, a többire mind nem, ott kapjuk a porosz mélyhűtött és jövőbe lőtt szemetet. Csak ez az a pont, ahol érintkezünk a modern európai képzési politikákkal, és a tapasztalati tanulás kerül a középpontba.

Akkor mi legyen pl. a VII. kerület diákjaival, akiknek a többsége már eddig is rész vett ilyen típusú programban? Igen, van sítábor, nyári tábor a kerület tulajdonában, és nagyon olcsón ott töltik nyaruk egy részét az erzsébetvárosi szegény és gazdag gyerekek egyaránt (aminek gazdag és közpénzből támogatott részéhez újólag lenne számos megjegyzésünk). Akkor ők már nem? Vagy most államilag igen? És eddig jó országba mentek? Vagy az önkormányzati tulajdon az itt nem jó? Még jobb lenne ezt valami uniós támogatásba belevarrni, végül is a versenyképességet és a foglalkoztatást is növeli valahogy, majd a szakértők megmondják, hogyan.

Ez borzasztó, gondolhatja az egyszeri képviselő és apparatcsik, ennyi kínzó kérdésre választ kapni, tényleg kell egy Hivatal. Az Iskolások Magyarlakta Területre Közpénzből Utaztatási Hivatala.

A Hivatal majd azt is nyilván megmondja, miért jobb ez, mint könyvből tanulni, miért jobb, mint holisztikusan a tananyagba építeni, miért jobb, mint az, ahogy eddig csinálták jobb helyeken. És persze választ ad arra a kínzó kérdésre is, hogy mit csináljanak a magyarlakta területeken azzal a sok cigánnyal, akiket a rendszer kénytelen elvinni magával (már látok is egy-két emberellenes módosító javaslatot az igazi magyarok érdekében), illetve azokkal, akik esetleg többet és jobban tudnak, mert haza járnak, szüleik, nagyszüleik, családjuk, érzékenységük, határ menti lakóhelyük okán.

Megmondja majd a Hivatal a desztinációkat is, sőt azt is, mi fér bele maximum négy napba. A legbátrabbak majd Moldvába, a csángókhoz is eljuthatnak – aki legalább egyszer járt ott, tudja, micsoda mértékű a szükség, és milyen mértékű az elkötelezettség, hogy legalább szombaton a gyerek magyarul tanuljon, ha egy fél nap is az út oda-vissza az iskoláig . És ott utáltathatják meg a gyerekekkel-fiatalokkal az egészet, hiszen két nap volt az út, nem láttunk semmit, és kötelező volt. Mert persze elmélyülni, barátságokat kötni nem lesz idő.

Az olyanoknak, akik éveket, évtizedeket dolgoztak természetes közegként a Kárpát-medencében, fájni fog minden egyes fintor, melyet a gyerekek tömegei fognak vágni az ilyen találkozások után. Elképesztő kárt tud okozni, ha tényleg mindenre, mindenkire kiterjedő lesz, és egy négyszögre hajtott köztiszt fogja felügyelni.

Pedig milyen szép is lenne, ha – akár egy hivatal – arra a sok tudásra, mely az iskolákban ez ügyben felhalmozódott, azt mondaná: rangsorolva ezt és ezt, a 100-as skálán ennyire javasoljuk családoknak, iskoláknak, barátoknak. Tudják, mint a 100 legjobb könyv, amelyet lehet, hogy nem veszek meg – de legalább tudom, mit kellene elolvasni.