Nagy örömömre sohasem olvastam olyan irodalomelméleti elemzést, amely a “kapreál” műfaját elemezte volna, szembeállítva mondjuk a “szocreállal”. Talán van ilyen szándék egyesekben, hogy kapitalista tézisregényt gyártsanak, nem tudom, de ha van, eleve ostobaság, nagyobb, mint a szocializmus esetében, hiszen a kapitalizmus szelleme éppen szabadságpártisága miatt nem transzformálható “kapreál” irodalommá. Tehát nincs kapitalista irodalom (mint olyan, ugye).

Van viszont színvonalas irodalom és van a szabadság szellemét hordozó irodalom, ami ilyen módon rokon a kapitalizmus ( no meg a protestáns etika) szellemével. Meggyőződésem, hogy ilyen sorozat Kondor Vilmos Gordon Zsigmond-os sorozata. A lényeget talán Szilasi László fogalmazta meg az ÉS-ben erről:

“Amikor például Gordon Zsigmond 1946. június 15-én hazatér a Lövölde térre, azt látja, hogy a gangon, az ajtajuk előtt egy egyenruhás rendőr áll. Imádott Krisztinája talán bajba került, Gordon kettesével szedi a lépcsőfokokat felfelé. ‘Amikor felért, egy pillanatra a falnak kellett támaszkodnia, hogy levegőhöz jusson. Az egyenruhás rendőr odakapta a fejét, majd a fegyveréhez nyúlt. / Ki van ott? – kérdezte határozatlanul. / Gordon Zsigmond. Abban a lakásban lakom. Mi a baj? / A baj? / Mi a baj? – ismételte Gordon emelt hangon. / Semmi. Csak őrizze meg a nyugalmát, kérem. / Gordon egy mozdulattal félretolta a férfit az ajtóból, majd belépett a lakásba.’ (174.) Ehhez a jelenethez azért hajtottam be egy fület, mert ezen a ponton teljesen világosan mutatkozik meg Kondor-regényeinek és Gordon Zsigmond figurájának valóságtól elrugaszkodott, merőben kitalált, elvetemülten fiktív jellege. Megítélésem szerint legalább is jelenleg nincs, nem létezik, és alighanem még jó ideig nem is fog létezni olyan magyar ember, aki ezzel a dühös, nemtörődöm eleganciával lenne képes elbizonytalanítani, majd félreállítani az útjából az államhatalom törvényes képviselőjét, egy fegyveres rendőrt. Kihaltak, megrothadtak, eltűntek az ehhez a tulajdonképpen természetes és békés jelenethez szükséges viselkedési mintázatok, nem volt kitől eltanulni. Lehetséges, hogy régebben voltak ilyen magyar férfiak.”

Utána Szilasi megemlíti, hogy épp ezért kellett a figurát Amerikából importálni, mert itt ilyen nincs. “Gordon egy mozdulattal félretolta a férfit az ajtóból”, igen, erre a mozdulatra tessék figyelni. Szűkölő meghunyászkodás helyett egy határozott mozdulat. Nem támadás, nem hasbaütés, hanem egy bátor gesztus. A szerző, Kondor Vilmos mondta a praeponthunak a második kötetről:

“Nem állt szándékomban párhuzamot vonni az akkori kor és napjaink között. A témaválasztás véletlen, a baccarat-nak és a pókernek meg vajmi kevés köze van egymáshoz. Nem hiszem, hogy a mai pókerdivat akár csak arányaiban a nyomába érhetne a száz évvel ezelőtt Pesten tomboló baccarat-őrületnek. Nem parabolákat írok, hanem krimiket. A Bűnös Budapestnek vagy a Budapest noirnak annyi köze van a mai világ problémáihoz, hogy véleményem szerint ugyanazok a problémák ma is. Magyarországon nem sok minden változott, és ez egyszerre megnyugtató és ijesztő.”

Igen, ugyanazok, bár ez szerintem inkább ijesztő, mint megnyugtató. Ezt mutatja egy részlet a Bűnös Budapestből:

“Pár másodperc múlva nyílt a kupé ajtaja, és belépett rajta egy harmadik fiatalember. Gordon azonnal felismerte, de nehezen akarta elhinni, hogy ő az. Rajniss volt, a vörös arcú suhanc a Nyilaskeresztes Párt Andrássy utcai irodájából. Az elvhű nyilasnövendék, aki szótárral olvasta a Völkischer Beobachtert. Odaállt két társa mögé, és rázendítettek a Horst Wessel dalra. Gordon nem hitt a fülének: ‘Magasra a zászlót, a sorok szorosan zártak / SA menetel nyugodt, határozott léptekkel.’ Felmérte a helyzetet. Belátta, hogy ezt most végig kell hallgatnia. A fiúk a harmadik versszak végén még beleerősítettek, és karlendítéssel fekezték be dalukat.

– Na ehhez mit szólsz, libcsi zsurnaliszta? – kérdezte Rajniss.
Gordon előhúzta kezét a zsebéből, kivett egy szálat a cigarettatárcájából, rágyújtott, majd a füstöt a suhancok arcába fújta.
– Gratulálok az első Nyilaskeresztes Dalárda megalapításához – felelte. – Ugyan még van mit dolgozni a hangzásukon, a szöveg is döcögött, a foguk látványa sem az igazi, de az eltökéltség, az megvan magukban. Nyújtsák csak a kalapjukat, hadd dobjak bele pár fillért. Fogorvosra nem futja belőle, de fogpasztára biztosan.” (188-189.o)
Gordon itt Bécsbe megy (1939-et írunk), és az itt kirobbanó konfliktusban a riporter súlyosan megsebesül. Ebben a kötetben emigrál a Bahamákra Gordon kórboncnok barátja, mert nem tetszik neki a választási eredmény, különösen nem a nyilasok eredménye ( nemrég volt egy hasonló eredmény).
Nos, nem hiszem, hogy különösképpen ragoznom kellene, mi köze van ennek a fickónak a szabadsághoz vagy a kapitalizmushoz. Tulajdonképpen elég annyi, hogy Amerikából jött. Jött vissza. De ahogy ígértem, nem is ragozom tovább. Szerintem ez a sorozat az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb irodalmi eseménye. Jó színvonalú irodalom és a szabadság szellemét hordozó irodalom, ami ilyen módon rokon a kapitalizmus (no meg a protestáns etika) szellemével, hogy ismétléssel erősítsem mondandóm. Persze nem kapreál, mivel az nincs, nagy örömömre.
Végezetül egy másik mozdulat. Emlékszünk, Szilasi mutatott rá az eddigi utolsó kötetből egyre. Idemásolok az általam választott idézetből egy másik gesztust:
“Gordon előhúzta kezét a zsebéből, kivett egy szálat a cigarettatárcájából, rágyújtott, majd a füstöt a suhancok arcába fújta.” Itt nem a dohányzás népszerűsítése a lényeg, igaz? Ez a regény tehát nem kapreál, hanem – Gordon figuráját figyelembe véve- kapfiksön vagy kapirreál.
A szerző blogja: letterforce.blog.hirszerzo.hu/