Az, hogy a szoclib médiafölény helyébe jobbos túlerő lépett, hosszú évek óta ténykérdés. De most, a közmédia megszállása, a frekvenciák újraosztása, a Klubrádió végnapjainak közeledte után a sajtószakma bizonyos ágazataiban hegemónia, kvázi-monopólium alakult ki.

Hogy az egyik szekértábor diadalt aratott, önmagában nem lenne akkora baj, volt már ilyen. ’94-re a médiaháborúban totális balliberális győzelem született, a választáson pedig kétharmad. Három aprócska különbséggel. Egy: az MSZP-SZDSZ 2/3 soha nem törekedett a médiahatóság, a médiafelügyeleti rendszer totális kontrolljára. Az NMHH elődje, az ORTT hatpárti testület volt, ahová minden frakció delegálhatta az emberét. Szemben a mostanival, amely zárt, egypárti grémium.

Kettő: maga a fölényben lévő szoclib médiaszegmens is állandóan próbált gesztusokat tenni. Felületet, megszólalási lehetőséget biztosított a helyhiánnyal küzdő jobboldali közszereplőknek. Emlékszem, 2001 tavaszán, egy nagy vihart kavaró elemzésem utáni levélváltásban, Tóth Gy. Lászlóval, Orbán akkori kulturális titkárságvezetőjével disputálva ironikusan jegyeztem meg:

„A Népszabadság Érvek, vélemények/Fórum rovatában a múlt év folyamán a következő jobboldali (kormánypárti) politikusok, közírók kaptak megszólalási lehetőséget: Csoóri Sándor, Elek István, Glattfelder Béla, Gógl Árpád, Illés Zoltán, Liebmann Katalin, Mádi László, Martonyi János, Répássy Róbert, Révész Máriusz, Rockenbauer Zoltán, Simicskó István, Solymosi Frigyes, Surján László, Taxner-Tóth Ernő, Várhegyi Attila. Ha Tóth Gy. szerint a jobboldal toleránsabb és nyitottabb, akkor nyilván nem okoz majd problémát neki a Magyar Nemzet véleményrovatából ennél lényegesen hosszabb listát prezentálni ellenzéki, szociálliberális közszereplők neveivel. Ha az MSZP-hez közel álló Napvilág Kiadó csak Fricz Tamás népi-urbánus vitáról szóló tanulmányát jelentette, akkor a Tóth Gy. műveit kiadó szupertoleráns polgári-konzervatív Kairosz nyilván több könyvet is jegyez már Kéri Lászlótól vagy Ágh Attilától. A jobboldal bizonyára nemcsak toleránsabb, de önkritikusabb is. Jómagam írtam már támadó hangú kritikát Krausz Tamás és Lengyel László munkásságáról. Emiatt Hegyi Gyula, Kende Péter és Tamás Gáspár Miklós nemtetszését fejezte ki. Tóth Gy. László – hisz jobboldali! – bizonyára ebben is túlszárnyalt engem, a frusztrált és gyűlölködő balliberális revolverújságírót. Ő nyilván sokkal több cikkben kritizálta Lovas Istvánt és Schmidt Máriát. Amivel magára vonta Rogán Antal, Tellér Gyula és Bayer Zsolt haragját.”
Hát, Tóth Gy. kolléga azóta se jelentkezett azzal a listával. A szoclib túlsúly rég oda, de a reflexszerű gesztusok megmaradtak. Pl. az ATV vélemény-és elemzőműsoraiba mindig invitálnak jobbos politológust, közírót is. Ami jót tesz a vitának. Ellenben a kormánypárti média hiába lett sokszor erősebb. Nincs önbizalmuk, ugyanaz a görcsös falkamentalitás, belterjes összezárás. Hiába győztek, olyanok, mint az impotens erőszaktevő. A Fidesz-holdudvar kommentárműsorait, publicisztikai rovatait szinte katonás egyszínűség, monolit, az egyetértő bólogatásban kimerülő véleményközösség uralja, amit a fehér hollónál ritkábban tör meg szuverén és kritikus hang.
Három: a szoclib oldalon a ’90-es évek végétől, az online portálok előretörésével megjelent egy új generáció. Mely egyre inkább leszakadt a szekértáboros járszalagról, igyekezett minden direkt politikai befolyástól függetlenedni, csoportérdekek artikulálása helyett karakteresen egyéni hangot megütni. S amely a Klubrádió melletti szolidaritás légkörében sem feledkezik meg az adó létrejöttének kétes mozzanatairól.
„Szögezzük le az elején: a Klubrádió indulásakor az újszülöttön nehéz lett volna felismerni a szeplőtlen fogantatás jegyeit. Az adó a Rádió M Classic hullámsávját nyerte el, kifejezetten azzal az ígérettel, hogy az Autóklub rádiója lesz, és a nap 24 órájában közlekedési információkat fog sugározni, némi zenei aláfestéssel. Aztán a valóság másként alakult, arra pedig már csak a legjobb memóriájúak emlékeznek, hogy a norvég hátterű Classic kivételesen tisztességes szereplője volt a magyar rádiópiacnak (betű szerint betartotta, amit a frekvenciapályázatban vállalt: igényes komolyzenét sugárzott felkészült műsorvezetőkkel, de nagyon kevés szöveggel) – ellentétben másokkal, akik nagy ívben tojtak az ígéreteikre, mégsem lettek kiseprűzve a magyar éterből” – írja nagyon sportszerűen Hargitai kolléga (Népszabadság).
Abban pedig a hírszerzős Gomperz Tamásnak van igaza, hogy: „Az ÉS, a Narancs, a Népszabadság, a HVG, az Index, a Hírszerző tömve volt az előző kormányok politikáját élesen támadó, kínos ügyeiket ismertető, a kormánytagok vagy a miniszterelnök távozását sürgető írásokkal, világnézetileg nem kifejezetten jobbos szerzőktől. Mivel a politikailag korrekt beszéd gúnyolása lett az identitásképző főmotívum a hazai konzervatív publicisztikában, legyen, ahogy szeretik: az van, hogy az úgynevezett liberális értelmiség, a köreikben is tapasztalható rémségek ellenére, egyszerűen jobb minőségű és színvonalasabb, mint a másik – a megjelent tárgyilagos, számon kérő, önreflexív cikkek alapján olyan 147659:12 arányban.”
A jobboldal húsz éven át szidta a kommunistákat. Pontosabban azokat, akiket ő komcsinak tekintett. Az „aki nincs velük, ellenünk van” jegyében lényegében mindenkit, aki hathatósan kritizálni merészelte állam-és nemzetfelfogásukat. S ezalatt lassú, de kitartó munkával felépítettek egy gigászi médiaholdingot, amely leginkább a ’70-es évek pártközpontból vezérelt nyilvánosságára hajaz.
Ennek a rendszernek ugyanúgy megvannak a Hofi Gézái, Komlós Jánosai és Moldova Györgyei, mint az eredetinek. Akiknek egy kicsit több van megengedve, akik udvari bohócként időnként belecsíphetnek a királyba. Mint nemrég Orbán cimborája, Bayer Zsolt. Csakhogy ezeknek semmi közük a valódi függetlenedés szándékához. Ahhoz, mikor az ember valódi egzisztenciális rizikót vállalva tágítja mozgásterét, amiért konfliktust is vállal. Kiadó a tulajdonossal, főszerkesztő a kiadóval, rovatvezető a főszerkesztővel, munkatárs a rovatvezetővel. Ama médiaszelet egy része (amelyet most harsányan gyaláznak azok, akik soha ennek a kockázatnak a töredékét nem vállalták) így lett fokozatosan tényleg méltányosságra törekvő.
Újabb dolgot várnék a kedves jobbos nyilvánosságtól. Nem kérek már hosszú listát, csökkentek az igényeim azóta. Csupán annyit: mutassanak egy kőkemény, hitelesítetten jobbos, Fidesz-párti orgánumokban publikáló közírótól egyetlen olyan, hangvételében legalább annyira durván Fidesz-támadó, NER-bíráló publicisztikát, amely akár csak emlékeztet arra, ahogyan én nekiestem a szoclib kormányzó elitnek 2009 őszén. Na, tényleg. Csak egy ilyet. De komolyan.
(Fotó: MTI)