A New York Timesben olvasható a Reuters rövid és kiegyensúlyozott cikke (ez most nem dicséret volt, csak ténymegállapítás) a magyar állapotokról. Végre mást és többet mond, mint a “meg kellett változtatni az 1949-es sztálinista alkotmányt” című, külföldnek szánt hazugözön, amit nyugalmazott egyetemi munkáslevelezőktől nagykövetekig seregnyi kormánymegbízott terjeszt a világlapokban és mucsai honlapokon, tájékozatlan bennszülött jóbarátainkról nem is beszélve.

A riport megszólaltatja nekünk Schmidt Máriát, a miniszterelnök “közeli tanácsadóját” (jé, ez is új infó), aki végre megmagyarázza nekünk, mit akar Orbán és miért. Nos (Prof. dr. Lovas Rezső akadémikus úrnak, a Professzorok Battyhány Köre elnökének a figyelmébe ajánljuk a következő furcsa írásjelet, idézőjelnek hívják; ezért ami utána jön, arról tudható, hogy idézet, nem pedig plágium, a végén pedig egy másik, záró  idézőjel található, szóval):

“…Orbán meg van győződve, hogy Magyarország hibát követett el, amikor olyan nyugati modellt vett át, amelyre nem volt pénz – az állami jóléti kiadásokkal kombinált kapitalizmusra -, s amelyet ő egyfajta rejtett szocializmusnak tart.”

El vagyunk képedve, rég volt ilyen. Ha a közeli tanácsadó nem téved, akkor idáig tökéletesen egyetértünk Orbánnal. Kár, hogy a riporter nem értesült az elmúltnyolcévről, sőt a Bokros-csomagtól számítva elmúlttizenötévről, amikor a Fidesz retorikájának középpontjában az a tétel állt, hogy  fent említett finanszírozhatatlan modellhez képest a legcsekélyebb piaci elmozdulás is minimum a nép, a Magyar Emverek, illetőleg a Magyar Családok esztelen kínzása, amúgy meg egy vagy több lépés a népirtás felé. Az idézet (nem plágium) folytatódik:

“A régióban /hm, Schmidt Mária eszerint nem értesült volna, mennyire különbözik a magyar út a régió többi országának útjától? – Tf./ húsz éve létezik egy kettősség: a piacgazdaság és a szocializmus kettőssége.”

Namost ettől nem vagyunk túlzottan elragadtatva, de az ún. szociális piacgazdaság (az eredeti, Müller-Armack-Erhard-féle konzervatív liberális modell erősen szociáldemokratizált változata) nem régiónkban létezik húsz éve, hanem az Európai Unió dokumentumaiban foglalt cél és norma, amire a Magyarországon eddig fennállt hibrid képződmény (kevés piaci adófizető, iszonyúan nagy állami újraelosztás) úgy hasonlított, mint tüdővész az influenzára. Folyt..:

“Orbán úgy gondolkozik, hogy ez a kettősség nem fenntartható, és új rendszerre kell váltanunk.

Mivel a gazdasági válságban megmutatkoztak a kapitalista jóléti állam hibái, Orbán elvetette az ortodox kapitalista nézeteket éppúgy, mint a szocialista értékeket. Újraállamosította a magán-nyugdíjpénztárakat, megadóztatta a bankokat és más nagy cégeket, miközben zsugorította a jóléti ellátásokat, csökkentette a korai nyugdíjba vonulással és rokkantnyugdíjjal járó kedvezményeket.”

Utóbbi közlés különösen bájos annak a fényében, hogy a rokkantnyugdíjasoktól megvonták BKV-nyugdíjasbérleteket, nyilván jobban állnak anyagilag az öregségi nyugdíjasoknál. Esetleg így kívánják ösztönözni visszatérésüket “a munka világába”. De félre humor. Folyt.:

“Közben a kormány felkarolta a munka és a család ügyét, bevezette a sokat bírált egykulcsos adórendszert és hatalmas adókedvezményeket a gyermekek után. A kisvállalkozások adóit csaknem megfelezték”

Ez utóbbi kijelentést azért lehetne árnyalni, de itt abbahagyjuk, és rátérünk a lényegre.

Orbán tehát úgy akarja felszámolni a “lappangó szocializmust”, hogy nem akar helyette szabadpiaci kapitalizmust. Úgy zsugorítja a jóléti ellátásokat, hogy felszámolja az öngondoskodás lehetőségét. Matolcsy az elrabolt magán-nyugdíjpénztárak után már az önkéntes pénztárakat is stíröli, mindenki fedezékbe, kivéve a Reuterst, ami tudósíthatna is erről, akár.

Senki ne ábrándozzon, a felsőoktatási hoffmannizmus csak az első lépése annak, ami történni fog. Egyszer majd, talán egy külön e célból előrehozott és nagyon megnyert választás után, amikor már nem lesz szükség a nyugdíjasokra, az állami nyugdíjakat is radikálisan csökkenteni fogják. Mondom, radikálisan. Nem gonoszságból, hanem mert végképp nem lehet finanszírozni, ahogy a mindenkinek egyenlően a legjobb szintű ellátást nyújtó egészségügy, alias “nemzeti kockázatközösség” fikcióját sem. Az ellátást már rég nem, de eljön a pillanatr, amikor már a fikció fenntartása sem fedezhető az újabb füstadókból. De magán-nyugdíjbiztosítást akkor sem engednek, egészségbiztosítást is csak akkor, ha nem úgy hívják.

Egy szó mint száz, Orbán olyan rendszert akar, ami nem szocializmus, az összes drága jóléti ellátással, sok léhűtő munkanélkülivel, magát kriplinek álcázó virgonc 65 évessel és rokkantnyugdíjassal (ezt a teljesfoglalkoztatottság-őrületet egyszer még kielemezzük), de nem is szabadpiaci kapitalizmus.

Akkor hát mi? Van erre egy általános fogalom, a harmadik út, ami a magyar viszonyokat Schmidt Mária szemszögéből megismerő és ezért kissé félreértő, eltökélt libertárius Mart Laar megfogalmazása szerint “a pokolra vezet”. De van történelmi precedens is olyan hevesen antikommunista rendszerre, amelyik se nem szocializmus, se nem szabadpiaci kapitalizmus. Kapitalizmus van, uralkodik a magántulajdon, de a piac nem igazán szabad, az állammal összefonódó viszonylag kis számú, megbízható városi nagyvállalkozás dominál, miközben a legfőbb vezető piacellenesen ultrakonzervatív, a nép használatára nem fukarkodik a földkultusszal és agrármisztikával. Ezt a rendszert úgy hívják, hogy –

(nem segítek).