Azon következetes kevesek közé sorolom magam, akik teljesen egyetértenek a TASZ zászlóégetés-ügyi nyilatkozatával. Mint Dopeman-ügyben, itt is úgy vélem: a vélemény, s annak kifejezése (legyen az bármily megbotránkoztató, felháborító, undorító) önmagában nem büntethető. Csupán akkor, ha nyíltan, jogilag is bizonyíthatóan erőszakos cselekvésre hív fel.

A szoclib értelmiség főárama húsz éve követeli a „gyűlöletbeszéd” büntetését és üldözését. Vagyis, hogy a szélsőségest ne csak tetteiért, de már kifejtett gondolataiért is zárjuk börtönbe. Meglehet, ehhez a kórushoz csatlakozni fog a „centrális erőtér” is. A Fidesz, mely annyi gesztust tett az elmúlt tíz-tizenöt évben a szélsőjobbnak, annyiszor adta alájuk a lovat, most a fasiszta kártyával próbálja bezsarolni a Nyugatot.

Valószínűleg hamarosan lesz itt véleményfronton drákói törvényi beszigorítás a „mérsékelt jobboldal keményen fellép a szélsőségesek ellen” parasztvakító látszata jegyében. Ha a balliberális hangadók lépre mennek, s helyeslik ezt, két szolgálatot is tesznek a NER-rezsimnek. Egy: ők maguk hitelesítik ezt a propagandalátszatot. Kettő: önmaguk teremtik meg az ellenük irányuló fellépés legitimitását.

A tettlegességet (s az arra felbujtást) nélkülöző szélsőséges kijelentés, gesztus, happening fogalma ugyanis tetszés és ízlés szerint tágítható. Nagyon veszélyes, ha büntethetővé tesszük, mert a mindenkori hatalom gusztusától függ, mit tekint annak, s mit nem. Konkrétan, némi tendenciózus rosszindulattal levezethető például, hogy az ateizmus, a gúnyos vallásbírálat a múltban, a szovjet típusú rezsimben az istenhívő emberek tömegeinek bebörtönzéséhez, kínzásához, kivégzéséhez vezetett. Tehát az ilyen beszédet tiltani kell, vagy újra jön a keresztény vészkorszak.

Ha a jelképégetést, (mint az ugyancsak helytelenül tiltott jelképviselést – vörös csillag, horogkereszt), a militáns nyelvezetű közbeszédet büntethetővé tesszük, olyan véleményszabályozó kaput nyitunk meg, amit nem tudunk majd időben bezárni. Zsarolható, egzisztenciálisan kézben tartható, fenyegethető lenne mindenki, aki ifjonti hévből kamaszkorában szélsőségesek közé keveredett. Mint például e sorok írója.

Mikor polgárpukkasztó lendületből beléptem a komcsik közé, annyi idős voltam, mint Geisler Eta. Az én mázlim, hogy szerencsésebb korszakban jöttem a világra. Akkor már (és még) nem volt ez büntetendő. Eta, szegény viszont peches történelmi csillagzat alatt. 17 éves sem volt, amikor részt vett egy kommunista tüntetésen. Letartóztatták, a börtönkörülmények miatt tüdőbeteg lett. Öt hónap után engedték ki, még a 18. születésnapja előtt belehalt. Tizenöt évesen, 1928-ban lépett az illegális KMP ifjúsági szervezetébe. Bűne a jelenlegi kormányzat eszményképének tartott Horthy-rezsim szemében annyi volt, hogy egy utópikus ideológia bűvkörébe kerülve, tagja lett egy olyan szervezetnek, mely a világ összes demokratikus országában legálisan működött.

Rákosi és Kádár alatt pedig emberek sorát ítélték el pusztán azért, mert 16-17 évesen tagjai lettek a Nyilaskeresztes Párt ifjúsági szervezetének. Akkor is, ha szájtépésen kívül semmit nem csináltak. Ha valakivel (akár évtizedekkel később, ’56 után) le akartak számolni, ezt is bevették a vádpontok közé. Ha jogállam csinál ilyet, az paradoxon.

Gondolatokat, azokat kifejező demonstrációkat hatékonyan üldözni csak diktatúra tud. A világháló korában a hatalom magából csinál bohócot, ha a szabadságot respektálva akarja tiltani annak extrém kifejezési formáit (fából vaskarika.) Így azt csak egyféleképp lehet: a szabadság mellékhatásával (verbális szélsőség) a főhatást (pluralista társadalom) is kiiktatja.