A felsőoktatási hidegzuhany egyetlen eredménye a tandíj bevezetése. A tényt érintő dicshimnuszok elzengése előtt a következő kérdések merülnek fel:

– Miért kellett eddig várni, miért kell tandíj?

– Ez-e a legjobb módszer (hatékony, igazságos, stb.), helyes-e a mérték?

– Jobb lesz-e ettől a magyar felsőoktatás?

1. Tandíjra várva

Lassan egy évtizede világos a magyar gondolkodók számára, hogy a 40 % feletti ingyenes korosztályos hallgatói státuszt a gazdasági teljesítőképesség nem bírja el. A kérdés az volt, hogyan (ne) mondjuk el ezt a népnek. Így aztán a legképtelenebb, számtan- és fenntarthatóság- ellenes eredmények születtek, valahogy őrizve a status quot.

Minden 40 év alatti felsőoktatási menedzser tudta, hogy valaminek nagyon meg kell változnia, de a 2008-as népszavazás ugye eldöntötte, hogy a Fidesz nem vezet be tandíjat. Orbán Viktor talán legjobb interjúja részletesen kitér erre. Azért kellett hát 2010 májustól várni erre a mostani megoldásra, mert a kognitív disszonancia feloldására ennyi időre volt szükség a kormányfejekben. Ha kicsit rugalmasabbak, már tavaly rég megvagyunk, ha még ennél is több politikai aktivista lenne az elvileg szakmai közigazgatásban (vö. jó kormányzás), akkor csak jövőre jutottunk volna el idáig.

Tandíjat pedig azért kell fizetni, mert a vizet, a pelenkát, az áramot és a médiafigyelést sem adják ingyen. Az oktatás jelentős része és az egészségügy jelenetős része ugyanis üzlet, befektetés.

2. Az öszvérről

Mi született tehát? Az állami mindenhatóság megmondja, melyik hazai egyetem melyik szakra hány államilag finanszírozott és hány részfinanszírozott hallgatót vehet fel. Intézményi keretszámok, így hívják. A szabad piac előszele e szegmensről tehát eltűnt, az a kérdés, hogy kinek ér be jobban a mancsa a felsőoktatási főosztályig – ott kavarhat, keretszámért lobbyzhat, a hallgató meg majd oda megy elsősorban, ahol ingyenes, ennyit a piaci torzítások mérsékléséről. Így lett magyar a magyarnak ellensége, hiszen globalistákról itt szó sincs. (Oldalvágás: ez természetesen egy újabb hatalmi eszköz, az intézményi kiszolgáltatottság nő, a koncért egyre nagyobb a verseny, aki finanszírozást akar, az majd kussol, vagy vezetést vált.)

Drschmitti magasságokba kell emelkedni, ha a polgár tudni szeretné, hogy például a jogászképzésben mi döntött amellett, hogy Magyarország (sic!) csak az ELTE-ről és a Pázmányról rendel jogászokat. Hát hol az Úristen nyilában vannak a vidéki városok Batthyány Körös professzorai, hogy feltegyék azt az egyszerű kérdést, melyet minden diplomamunka bírálása közben százszor felteszünk: „ki állította, ki bizonyította”, hogy ez így a legjobb? Mit mond Dux László (a döntéskor még felsőoktatási államtitkár) a szegedi kollégáinak, miért van ez?

Úgyhogy tandíj van, fizetünk, de piac nincs, csak másodlagos.

Vajon mi segíthet? Hát a diákhitel! Egy rendkívül jelentős állami beavatkozás hatásainak mérséklése egy másik rendkívül jelentős állami beavatkozással. Az eredmény és mellékhatásai megjósolhatók.

A támogatott hitelek morális és gazdasági fenntarthatósági alapú szapulásának széles az irodalma, tájékozódjon mindenki, ha gondolja, de egy rövid összefüggést ajánlok figyelmébe minden, különösen mocskosbankárhitelextraprofit-ellenes olvasóknak, akik a gyarmati sorból szabadulnának. A megállapítás az, hogy a Diákhitel2 az adófizetők pénzéből a bankok zsebét tömi tele, a 2 %-os államilag támogatott hitel fenntarthatatlan, igazságtalan rendszerével.

Hiába dicsérném, hogy ha brutális állami torzítással is, de legalább megjelent a piac előszele a felsőoktatás legnagyobb részében, nem tudom, hiszen összességében még nullszaldós sem lesz a tandíj költségvetési hatása, mert a 6-8 % kamatkülönbséget benyelő költségvetés egyszerűen rosszabbul fog járni. Azaz valakinek, idővel ez a marhaságot (is) fel kell számolnia, a támogatást pedig előtakarékossági programmá alakítania, esetleg elfelejtenie.

A kormány vergődik hajdani ígéretei és a kormányzás között, pedig oly sokszor bizonyosodott már be, hogy nincs harmadik út, nincs unortodox győzelempirula, nincs magyar feltalálmány egy ellátórendszer karbantartására. Minták és adaptációk vannak, és idővel erre vagy arra el kell köteleződni. Vagy szocialisztikus, vagy piacpárti megoldást választhat a döntéshozó. Hoffmann Rózsa (HR) majd két év alatt semmi sem talált ki, semmit sem valósított meg, ellenben miniszterképtelenné tette a Fideszkdnp EU-szinten is értelmezhető oktatáspolitikusát, Pokornit. Orbánnak minden számítása bevált HR-rel kapcsolatban, soká fog élni és virágozni.

Az egyébként is ifjúság-, kreativitás- és sokszínűség-ellenességgel vádolt kormány nem mutatta be sehol, miért és mitől lesz jobb ez a rendszer a közösségnek, mint eddig volt. Az államilag támogatott képzésben részt vevőknél a 6-12 év magyarországi munka pedig egész egyszerűen feudalisztikus, rendies és alattomos. Aki a végzés után 10 évet itthon tölt, házasodik, gyermeket vállal, nehezen megy külföldre, tehát biztosan a rendszer része marad. A 300 ezer – 3M közötti éves tandíj biztosan felszámolja a társadalmi mobilitást. Ez egy lépésből matt.

Az az igazság, hogy az elmúlt két évtizedben született bármelyik felsőoktatási térítési koncepció kényszerűen jobb volt, mint ez, hiszen valamiféle számításokkal alá volt támasztva, többé-kevésbé világos indoklást kaphattunk létezésének okairól.

3. Jobb lesz-e ettől a magyar felsőoktatás?

Egy ideje azt kutatják keresik politikusok és ügyészek, hogy hol a pénz? Legalább ilyen fontos, hogy hol van a kormányzati hatástanulmány? Hol van az alternatív hatástanulmány az állami pénzből fenntartott testületek sokaságok szellemi terméke? Hol az MTA, az MRK, a HÖOK, az FTT, a DOSZ, Kis Papp László, bármelyik egyetem véleménye?

Az idősebb generáció úgy viselkedik, most már jelentős részben a kormány és alrendszereinek részeként, ahogy a Kádár rendszerben szocializálódott – eddig sem voltak illúzióim, most sincsenek, Galkóval szólva kenyérgyávák, hétköznapi szöveggel élve beszariak.

2010-re a felsőoktatás főbb kérdései a bolognai rendszerrel, a képzési szerkezettel, a minőséggel, az intézményi hálózattal, az európai minőséggel, az agyelszívással, a vendéghallgatókkal, az oktatói és kutatói karral, a tanárképzés minőségével, az ingatlanok állapotával a PPP-vel voltak kapcsolatosak. Ezekre a dilemmákra nem ad választ mindaz, ami most történik, sőt növeli a zűrzavart, három év lesz legalább, míg a felsőoktatás egy kicsit magára talál. Nem mentünk közelebb a világ élvonalához, nem jutottunk előrébb tehetséggondozás ágon, és egy eleinte kacsának titulált egyszerű minősítést sem vállal már professzor.

Tekintettel arra, hogy ez így, ahogy van, rossz, el kéne kezdeni írni és vitatni egy oktatási stratégai vázlatot, benne néhány dolgot a felsőoktatásról. Ha van jelentkező ez ügyben, néhány év múlva akár államtitkár/miniszter is lehet. A tandíjat már bevezették legnagyobb ellenzői, ott már nem kell csatát nyerni, „csak” a maradék ügyekben.

 

(Fotó: Túry Gergely, hvg.hu)