Ne ragadtassuk magunkat durva szavakra, legyünk megértőek. Képzeljük magunkat 1992-be. Az álami szférában – és az ország ekkor még jórészt ide tartozik – teljes a fölfordulás. Ahogy a “szocialista menedzserek” rétege, ugyanúgy a pártálami igazgatással összefonódott akadémiai-egyetemi gárda se tudja, mit kezdjen ezzel az egésszel (különös tekintettel a már beilleszkedett, ellenzéki gondolatokat mindig elhessegető derékhadra, amelyik még nem elég öreg ahhoz, hogy sérthetetlen legyen). Önbizalmának fő alapja, nevezetesen hogy a Nyugat “jó kommunistaként” külön kezel minket, 1989-ben egy pillanat alatt semmivé lett. Azóta próbálja magyarázni magának, hogy miért jobb, mint a többi kis buták. (Az “azóta” azóta is tart.)

Az egyetemeken ráadásul még rosszabb a helyzet, mint a gazdaságban, mert a pozíciókat nem lehet közvetlenül pénzzé konvertálni, és az álam láthatóan szegényedik, új kultúr- és oktatáspolitika van, mit lehessen ezeknél tudni. Antall beteg, Csurka az MDF-ben, Lezsák szálakat mozgat, Andrásfalvy a miniszter, Timkó Iván az atyaúristen. Ez a réteg 1990-ig abban a megnyugtató hitben élt, hogy az egyetlen baj az oroszok ittléte, ezért nem ölel teljesen a keblére a Nyugat, de ha kimennek, akkor egyrészt jó lesz, másrészt visszavonulnak az akaratukat érvényesítő keménykommunisták is. És akkor, ebben a jóvilágban  a hatalom ahhoz kerül, aki megérdemli. Konkrétan a Társadalom Vezető Erejéhez, a konferenciákra járó, nyugati utakon egyetlen szakkönyvet megismert és idehaza tíz évig abból élő, tehát abszolút szakértő egyetemi oktatókhoz (adjunktustól fölfele), tudományos munkatársakhoz és főmunkatársakhoz. Megvalósul Platón álama. De teljesen másképp történt.

Aki nem szökött meg idejében az egyetemről vagy nem állt be valamelyik pártba/párt mellé, az fújhatja. Szerencsére az éppen regnáló MDF ún. szellemi hátországa csak viszonylag kevés tanszékre terjed ki, de akkor is, minden bizonytalan. Ki tudja, ezek az újak nem követelnek-e meg valamikor a bennmaradásért valami extrát, hűségnyilatkozatot, nem telepítenek-e valami hülyét fölébünk, és főleg: KEVÉS A PÉNZ, már az előző évtizedben is kevés volt, de azt ki lehetett bekkelni, most pedig egyre kevesebb, és az álam nem olyan megbízható játékos, mint eddig.

És akkor megjön a Mikulás. Az Ember, Aki Tud Pénzt Szerezni. Pontosabban megteszi rendes évi látogatását, és kér egy kis szivességet. Ez a Schmitt – gondolhatták – egy mindig kedves, mindenkivel udvarias, sármos széltoló, milyen fess ember, remekül áll rajta az öltöny, és soha semmi baja nem volt az életében. Ráadásul nemcsak zseniális helyezkedő, hanem a szerencse fia is.

Csanádi Árpád éppen 1983-ban hunyt el, amikor az a Samaranch volt már a NOB elnöke, akit kommunistabarát fasisztaként a moszkvai csonka olimpián választottak meg. Buda elvtárs, a MOB (nomen est omen) akkori elnöke nem tudott nyelveket, ezért Csanádi helyére a friss főtitkárt, Schmitt Pált delegálták magyar tagnak, aki ráadásul vendéglátósként spanyolul is megtanult. Így különösen kedves lehetett a katalán nemzet francóista árulójának, Samaranchnak, akihez később már fiúi szeretet fűzte. A következő évben, pont aznap, amikor a MOB-ban szavazni kellett volna az olimpiai bojkottról, neki, a főtitkárnak halaszthatatlan dolga akadt egy bulgáriai sporttanácskozáson (a bolgár szál!). Így se Korom Mihály (MSZMP KB adminisztratív titkár, Biszku utóda, hozzá tartozott a sport) nem kifogásolhatta a viselkedését, sem az olimpiát nem bojkottáló NOB-többség előtt nem kellett besározódnia.

Másfelől azért volt szerencséje a kiváló Schmittnek Franco egykori sportminiszterével, mert Samaranch, egy korrupt diktatúra neveltje fedezte föl az olimpiában a nagy bizniszt. Ő lett a legújabb olajsejk, körülbelül olyan teljesítményalappal, mint közel-keleti kollégái. Mindenekelőtt kizárólagossá tette a tévéközvetítési jogot. A NOB ettől kezdve milliárd dolláros nagyságrendben kaszált a játékokon, és ennek túlnyomó része a nemzeti olimpiai mozgalmakhoz szivárgott le (merthogy a NOB tagjai közül számosan eleve gazdagok voltak, a korrupciós lehetőségek bámulatosak, az élhetetleneknek és a szatellitáknak a kényeztetése pedig még mindig csak a töredékét fogyasztja el a befolyó pénzeknek). Így tehát a nemzeti olimpiai mozgalmak anyagi helyzete teljesen független volt az adott országétól.

A gazdagodás első gyümölcse Magyarországon az volt, hogy az 1984-es Los Angeles-i kasszírozás után  – a bojkott ellenére Samaranch (jobbról a negyedik) jelenlétével megtisztelve – 1985-ben megalakult a Magyar Olimpiai Akadémia, elnöke Schmitt Pál, egyik alapító tagja a Testnevelési Főiskola Társadalomtudományi (előző évben még Maxizmus-Leninizmus) Tanszékének docense (előző évben még adjunktusa, a következő évben már tanszékvezetője), Takács Ferenc. Aki nem tudná: a Magyar Olimpiai Akadémia fő tevékenysége az, hogy vándorgyűléseken, valamint ifjúsági vetélkedőkön terjeszti, miszerint az olimpia jó dolog, és a magyarok klasszul szerepeltek az olimpián, ha valaki nem tudná. Van neki költségvetése is, no meg szponzorai, behunyt szemmel megmondható, hogy kik.

Nos, Schmitt Pálnak, akit mindenki szeretett, de aki a rendszerváltás hajnala óta nem viselt álami funkciót (nagy sérelme az volt, hogy 1986-ban OTSH-elnökhelyettesből nem őt léptették elő OTSH-elnökké is, azaz álamtitkárrá, hanem egy Deák Gábor nevű kiszes törtetőt), és most is még csak készült a spanyol nagykövetségre, ekkoriban éppen volt ráérő ideje, és úgy gondolta, teljesíti elhunyt anyukája kívánságát, és ledoktorál. (Meg, hozzátehetnénk, a névjegyen is jól fest.)

Ki tudná megtagadni egy ilyen kedves embertől, hogy beváltsa fogadalmát? Biztos nem a tanszékvezető, aki 1984-ig mint tanársegéd és adjunktus marxista filozófiát, 1985-től mint docens marxista társadalomtudományt, 1989-től – már mint egyetemi tanár – csak úgy társadalomtudományt tanított leendő szakedzőknek, akiknek erre nyilván roppantul nagy szükségük volt. Ő lett hát MOA-beli főnökének a témavezetője, biztos sokat konzultáltak. Kellett egy opponens is, ő a tanszék új docense lett, dr. Kertész István. Nem tudni, hogy a Glatz Ferenc (emlékezzünk: ő volt az előző miniszter) köréhez tartozó jeles ókortörténész miért és hogyan került át az ELTE megfelelő tanszékéről a Testnevelési Egyetem Társadalomtudományi Tanszékére, de határozottan jól járt.

Schmitt Pálnak a kisujját se kellett volna mozdítania, ám ő tisztességgel megtette, és benyújtotta egyik lausanne-i ismerősének, bizonyos Georgievnek a művét nyersfordításban, valaki által hanyagul megszerkesztve és kiegészítve. Az ilyen dolgozatok semmilyen formai kritériumát nem teljesítette, de ugyan honnan tudta volna, hogy mik ezek a kritériumok? A konzulense, mármint a tanszékvezető nyilván nem mondta neki (majd a bírálatban megdorgálta, amiért nem alkalmaz jegyzeteket). Az opponens, aki a bölcsészkaron ahhoz szokott, hogy a kisdoktori disszertációk valamelyes tudományos minimumot betartva készülnek, megrökönyödött a dolgozaton, és öt odalon sorolta hibáit. Ezek után mind a témavezető, mind az opponens kitűnő minősítést adott. Mintha nem léteznének tudományos/egyetemi  normák, sőt, mintha ezek be nem tartása érdem volna. Hogy erre mi szükség volt, miért nem volt elég nulla teljesítménnyel simán átengedni a volt miniszterhelyettest, leendő nagykövetet, a jó ég tudja. Talán az, aki belelát az álami emberek szolgalelkűségének és anyagi kiszolgáltatottságának mélységeibe. Mindenesetre Kertész István 1992-től ugyancsak a MOA tanácsának tagja lett, Takács 2003-ig, Kertész 2008-ig, nyugdíjba vonulásáig volt rendes egyetemi tanár, olimpista másodállásokkal, elismerten, békességben.

A poén az, hogy mindenki tudja: rengeteg ilyen eset van. Amíg Magyarországon az álami vagy kváziálami egyetemek uralkodnak, az álam dominál a felsőoktatás fölött, és álami hátszéllel lehet doktorálni, mindig is lesznek ilyen esetek. 1992-ben nyilván egyik résztvevő sem gondolta, hogy ebből bármi baj lehet, hogy egy Schmitt Pál nevű sportdiplomata tesis tézise bárkit érdekelhet (vagy hogy a nagyköveti poszt valami többnek lesz a kezdete egyszerű kirándulásnál; más civilből is csináltak akkoriban nagykövetet, aztán többnyire visszamentek a szakmájukba).

Dr. Takács és Dr. Kertész problémája azzal kezdődött, hogy egy megszállott politikai dilettáns különféle meggondolásokból a kedves semmirekellőt kinevezte köztársasági elnöknek. Ugyanúgy politikai teljesítmény nélkül, ahogy húsz évvel ezelőtt nulla tudományos teljesítménnyel kapta meg a doktori címet. Ezért aztán az egyetemi establishment, ami húsz éve változatlan, nem mondhat mást, mint hogy a húsz évvel ezelőtti eljárás szabályos volt, és igazat mond, mivel tényleg ez volt a szabály. Csak akkor még nem lehetett tudni, hogy húsz év múlva a politikában is ez lesz, meg a gazdaságban, jogban, mindenben. Védik a nullát, mert nem tehetnek mást: védik magukat.

1992-ben megmenekült 1986, 2010-ben győzött, és 2012-re kiteljesedett. Amikor azon gondolkozunk, merre tovább, jusson eszünkbe Bob Dylan halhatatlanja:

“We’re idiots, babe
It’s a wonder we can even feed ourselves”

Bár ki tudja, meddig.