A nemzetközi sajtó és a politikai szervezetek össztüzet zúdítottak a magyar kormányra, amit a Fidesz hívei és értelmiségi holdudvara sietett a nemzet elleni támadásként beállítani. Legfőbb érvük az volt, hogy az alkotmányba, igazságügyi rendszerbe és hasonlókba történt beleszólás függetlenségünk megkérdőjelezése, az Orbán-kormányt ért kritikák a választói akaratot kívánják felülírni. A Jobbik egyenesen azt akarja, függesszük fel a hitelek törlesztését és az Európai Unióból való kilépést is fontoljuk meg szuverenitásunk megőrzése érdekében.

E reakciók értelmezése komoly nehézséget okoz olyan elme számára, amelyben előkelő helyen áll a tulajdonnak – így a más pénztulajdonának – szentsége. És hasonlóan nehéz megérteni, miért jelent nemzet elleni támadást ama politikai és értékközösség elveinek (és nem csupán formális jogszabályainak!) betartása, amelyhez önként csatlakoztunk. (Persze, azt nem tudhatjuk, hogy a 2004-es népszavazáson hányan szavaztak csupán a várható uniós támogatások felvételére.)

Most azonban lépjünk túl ezen, és gondolkodjunk el: a nemzetközi közösségtől való elszakadásként felfogott “függetlenség” valóban biztosíthatja-e egy ország tartós jólétét?

A gyors válasz az, hogy nézzük meg, mely országok tudtak kimaradni a globális hálóból, és jó-e az nekik? Kuba és Észak-Korea példája kézenfekvő, de ide vehetjük a 20. század második felének több, azóta megbukott rendszerét is, beleértve az erőforrásokban nem is szegény maoista Kínai Népköztársaságot, de akár Pol Pot Kambodzsáját is.

A történelem mutatja: törvényszerű, hogy ezek a rendszerek megbuktak, vagy megrekedtek és legfeljebb egy szűk elit részére biztosítanak kedvező életfeltételeket. A nemzeti szuverenitás egyébként is viszonylag új fogalom, a középkori hűbérurak még szemrebbenés nélkül csatolgatták ide-oda az országokat, a rajtuk élő népekkel együtt. De a saját birodalom védelme és elzárása a külső hatásoktól már régi törekvése az uralkodóknak és sokan sikeresen meg is valósították.

A gazdaságtörténészek (lásd pl. Joel Mokyr “A gazdagság gépezete. Technológiai haladás és kreativitás” c. könyvét) azonban úgy találták, hogy a fejlődés éppen a kapcsolatokból, a különböző kultúrák, vallások, gondolkodásmódok egymásra hatásából született és az elzárkózás idején torpant meg.

Egy friss tanulmány pedig egyenesen azt vezeti le, hogy az egységes – esetleges külső hatásokat asszimiláló – kultúrák a mezőgazdasági művelésen alapuló társadalmakban jelentettek fontos gazdasági stabilitást biztosító erőt, az iparosodás viszont már a kulturális diffúziót elfogadó térségekben volt sikeres. A kínai császárságot például meghódították a tatárok, a mandzsuk, de a győztesek felolvadtak és eltűntek a Mennyei Birodalom stabil rendszerében. Bár az inváziók lökésszerű hatását sikerült a kutatóknak kimutatniuk, végül a kínai birodalom évszázadokig tartó stagnálásba csúszott.

A csavargó antik görögök állandóan különféle népek, kultúrák hatásaival szembesültek a klasszikus aranykorban, jelentős gazdasági és katonai sikereik idején. Legyőzőjük is egy olyan erő lett, amelyik alapelvei között tartotta más kultúrák elfogadását. A korai középkorban a kereszténység kizárólagos hatalma idején Európa elmaradott vidék volt az arab világ magas szintű tudománya és művészete mögött, az iszlám uralomra jutása és megmerevedése után viszont az utóbbi lemaradt a reneszánszba lépett kontinensünk mögött.

Az amerikai tanulmányt mi magyarok is ki tudjuk egészíteni saját példánkkal: a magyarok azért nem kerültek a népvándorlás eltűnt törzsei közé, mert valamikor Géza fejedelem idején sikerült elszakadni a korábbi kultúránktól és beilleszkedni a kontinens fő trendjeibe. És keveseknek jut eszébe emiatt megkérdőjelezni az Árpád-házi uralkodók szuverenitását.

A történelem az élet tanítómestere, mondták a rómaiak. Nos, arra tanít bennünket, hogy a fejlődés, az országok jóléte nem a világtól való elzárkózásban gyökerezik, hanem épp ellenkezőleg: a nyitottságban, az alkalmazkodásban. Ez persze nehezebb dolog, mint a régi tanítások mantrázása, itt sok új dolgot kell megismerni, értelmezni és alkotó módon felhasználni.

Én a magam részéről 2004 márciusában arra szavaztam, hogy a népek európai közösségéhez (és az európai közös piachoz) kívánok tartozni. Ezt tartom, de hajlandó vagyok velük együtt változni is.