Ami egyszerű bankrablással kezdődött, kasszalenyúlással meg a családi ezüst megkaparintásával folytatódott, az generációs háború lett: a kormány a múlt és a jelen vagyonának ellopásával, felélésével a jövőnek, a jövő generációinak üzent hadat. És még azt is üzente, hogy bár az állami kézbe adott vagyon bármikor lenyúlható, azért te csak ne takarékoskodj privátim, ne öngondoskodj a magánszámládon, bízzál csak abban, hogy majd jut elég neked is öregkorodra.

A magánpénztárak elleni hadviselés – azon túl, hogy szembeköpte a mostani állampárt 2010-es választási ígéretét, mely szerint "megvédi" a nyugdíjpénztárakat – teljesen törvénytelen volt, hiába igyekeznek a köztörvényes rezsim ideológusai folyamatosan arra hivatkozni, hogy a magánnyugdíj-kasszában fialó járulékomra nem is tarthatok igényt, hiszen valójában nem is az enyém. De.

Mint arra e fenti írásban is próbáltam emlékeztetni, a magánpénztárakról szóló 1997. évi, LXXXII. törvényben az áll: "a pénztártag követelése – a tulajdonlás elve szerint – a pénztártag tulajdona, amely e törvényben foglalt módon örökölhető, illetve erre vonatkozóan kedvezményezett jelölhető."

Ezt erősítette meg az Alkotmánybíróság (R.I.P.) 2003-as, 867/B/1997 határozatában: "a tulajdonvédelem a társadalombiztosítás terén sem veszíti el kapcsolatát a saját vagyonnal vagy értékteremtő munkával, ebből pedig az a következtetés adódik, hogy a magánnyugdíj-pénztárba eszközölt befizetéseire nézve a pénztártag tulajdonjogát alapjogi védelem illeti meg."

Év vége felé a megmaradt úgy százezer pénztártag 48 milliárdjára is rátette a kormányzat a mocskos mancsát, azzal a belátható indoklással, hogy azér', mer' kell bazmeg (nem szó szerinti idézet, az így szólt: "Erre a 48 milliárdos tételre a megfelelő költségvetési hiány elérése miatt van szükség"). Ráadásul megspékelve azzal, hogy a kormányszóvivő közölte, mi akartuk, hogy meglopjanak minket: "Sem korábban, sem a jövőben nem a kormány vette el ezeket a forrásokat, hanem a magán-nyugdíjpénztári tagok döntöttek arról". Ha csak úgy nem.

A történet további folytatása nem Magyarországon zajlana, ha nem fulladna totális politikai és kommunikációs káoszba. Tehát. Egyrészt a parlament elfogadott egy meglepő módosító indítványt, amelynek értelmében mégiscsak jogosult állami nyugdíjra mindenki, aki dacolt a kormányzati zsarolással és nyomásgyakorlással, és maradt a privát pénztárában, igencsak hülye helyzetbe hozva azt a 2,8 millió embert, aki viszont ettől való félelmében, kényszer hatására lépett át a húdekurvabiztos nyugdíjelleátást igérő állami rendszerbe.

Másrészt márciusig nagylelkűen ismét megnyitották az átlépés kapuit a maradók számára, bár a fentiek tükrében (is) valószínűleg abszolúte nem éri meg váltani, hiszen az eddig átlépők vagyonát elnyelte a nemzeti együttlopás rendszere, nekünk, többieknek meg legalább az megmaradt, ami a számlán volt (összesen úgy 230 milliárd). A nyomásgyakorlás persze folytatódik: a kormány büntető feljelentéseket tesz "hűtlen kezelés" miatt a pénztárak ellen, maradva az eddig is oly hatékony "eltőzsdézték" ideológiai csapásirányon.

Egy olyan időszakban tehát, amikor totális a kiszámíthatatlanság az állami gazdaságpolitikában, amikor az emberek olyannyira nem bíznak a hatalomban, hogy több tízmilliárd forintnyi megtakarítást helyeznek el osztrák és szlovák bankszámlákon, amikor nyugaton is teljesen zavaros és érthetetlen, mit akar pontosan a kormány az IMF-től és az EU-tól, a rezsim halálkomolyan arra bíztatja a jövő generációit, hogy bízzák magukat erre a megbízhatatlanságát üres tekintélyelvűséggel kompenzáló államra.

Holott.

Holott lenne más megoldás is, egy olyan, amilyet régóta ajánlunk mindenki figyelmébe: a szociális és nyugdíj-ellátások minél nagyobb részének gyors magánszámlákra terelése, azaz privatizálása. Chilei típusú nyugdíjreformot szeretnénk, elvi alapon, olyat, amelyről kiötlője, a libertárius José Pinera így fogalmazott (érdemes elolvasni a teljes okfejtést a CommonSense honlapján):

"A reform minden dolgozónak megadta a választást, hogy teljesen kimaradjon a kormány üzemeltette nyugdíjrendszerbőlés ahelyett korábbi jövedelemadóját (bére tíz százalékát) magánigazgatású személyes nyugdíjszámlára (personal retirement account, PRA) utalja. Mivel a dolgozók 95 százaléka a PRA rendszer mellett döntött, végül 'alulról kezdeményezett privatizáció' zajlott le Chile társadalombiztosítási rendszerében. (…)

A társadalombiztosítási reformra vonatkozó ötleteim egy átfogó vízió részei voltak a szabad piacról és a szabad társadalomról Chilében. (…) Mottóm az volt, hogy 'radikális reformra van szükségünk, konzervatív kivitelezésben'. Emlékszem, gyakran fejtettem ki a csapatomnak, hogy az életben semmi nem tölt el nagyobb elégedettséggel, mint olyat tenni, amit mások lehetetlennek tartanak. Hitünk kötött minket össze, a gondolatok ereje és a meggyőződés, hogy chilei dolgozók millióinak tudunk változást hozni." És tudtak. 

Van azonban még egy, hazai pályán is érdekes vetülete a chilei radikális kapitalista reformnak: "A végső tanulság a chilei tapasztalatból az, hogy csak az olyan forradalmak a sikeresek, amelyek bíznak az egyénben és abban, amit az egyének szabadságuk birtokában véghez tudnak vinni." Kiemelés tőlünk.