A bloggerről ismeretes, hogy nem szereti Sólyom Lászlót mint politikust. Erről rendszeresen vitatkozik is olyanokkal, akiket szeret, kedvel, tisztel. Az ellenszenv okáról két fő feltételezésük van: 1. valamilyen személyes sérelem, 2. a tisztánlátás hiánya. Ehhez azt az érvet szokták csatolni, hogy “mért, Szili kellett volna?” és “mégiscsak egy minőség”.

Az első pontot cáfolnom kell. A másodikra meg azt mondhatom, hogy Isten ments Szilitől, de el tudtam volna képzelni jobb választást. Csakugyan, Sólyom László mindenki másnál magasabb színvonalon –  műveltebben, tisztább erkölcsi szándékkal és hogy szép határozót használjak, fennköltebben – tudja felmutatni a tévhiteknek, elfogultságoknak, tudomásul-nem-vételeknek, önelégültségnek és a magyar nemzet, ezen belül a magyar lateiner középosztály különlegességébe vetett hitnek azt a keverékét, ami idáig vezetett.

Ezért hát Isten éltesse, de a születésnap nem jelent kritikai tilalmat. A tisztelet jegyében mint írásművet nem bírálom a hvg-ben Az alkotmányosság esélyei címmel megjelent hosszú cikkét , egyetlen részletre koncentrálok. Disclaimer: ami itt következik, személyes vélemény, nem a blog testületi állásfoglalása.

Sólyom kifejti, hogy a szörnyszülött Alaptörvény hatályba lépésével “nem következett be végzetes törés”, mert “az alkotmányos kultúra szelleme a színfalak mögött is hatott”. És ezután is hatni fog, úgyhogy a nyers szövegből olyasféképpen fog egészséges rendszert formálni, ahogy szerinte az AB formált rendszert a 89-es torzóból. E reményének hangoztatása után a következőt írja:

“Egy alapvető rendszerhiba azonban van az alaptörvényben: az alkotmánybírósági kontroll teljességének elvétele. A költségvetési és a közterheket szabályozó törvények fölötti alkotmányossági vizsgálat kizárása azt jelenti, hogy a kormányzati cselekvés egyik jelentős – és komoly társadalmi kihatású – területén lehetséges alkotmányellenes törvények meghozása és alkalmazása.”

Írja mindezt a stabilitási törvény elfogadása után (dec. 23), amiről egyetlen szava nincs. Emlékeztetőül: ez a “kizárás” Lázár János kezdeményezésére került az alkotmányos szabályozásba, aki nehezményezte, hogy az AB törölte volna a 98 százalékos különadó visszamenőleges hatállyal való kivetését. Ekkor azonban még nem volt szó arról, hogy az Orbán-kormány nemcsak magának garantál államháztartási és adóügyekben teljes kontrollmentességet, hanem meg akarja szabni minden magyar kormány gazdaságpolitikai mozgásterét az idők végezetéig. Pontosabban a következő kétharmados alkotmánymódosításig, amire nem biztos, hogy belátható időn belül sor kerül, mert a “demokrata ellenzék” – az Andrássy úti tüntetőktől Sólyom Lászlóig – a diktatúrának ezt az elemét egyszerűen nem veszi észre.

Sólyom László az alkotmányos kultúra magyarországi állapotát dicséri, én meg a politikai kultúra magyarországi állapotát szidom. Mi sem jellemzőbb, mint hogy szinte a komplett magyar politikai szféra és a média is képtelen rájönni, mi baja lehet az Európai Bizottságnak a stabilitási törvénnyel. A hazai politizálók az egészből az egykulcsos személyi jövedelemadót veszik észre. Ami “igazságtalan” – mondják egyöntetűen. Nem jön le, hogy az egykulcsos adó a feltörekvő piacokon már-már szabvány, és magyarországi bevezetésével nem az volt a baj, hogy több pénzt hagy a gazdagoknál, hanem a) az Orbánéknál kötelező hülye időzítés, de főleg b) az, hogy semmi olyan intézkedés nem kísérte, ami arra ösztönzött volna, hogy akinek így több pénze lesz, forgassa vissza a gazdaságba, például a holt vagyont sújtó vagyonadó. Ellenkezőleg, agyonadóztatták azokat a termelő és szolgáltató szektorokat is, amiknek még ment valahogy.

A Barroso-levél legmerészebb értelmezése is csak odáig jutott, hogy “a rövid fókuszú, éves horizontú adósságcsökkentési szabály nincs összhangban az uniós ajánlással, a Költségvetési Tanács egy “bábtestületként” működik, a közpénzügyek átláthatósága gyenge, és javulás nem mutatkozik.” Szinte senkinek nem tűnik fel annak a szabálynak a negligálása, hogy demokráciában (nem Chávez bolívari köztársaságában, hanem demokráciában) az alkotmány a gazdaság jogi kereteit szabja meg, de nem a gazdaságpolitikát a jövőre vonatkozó parancsokkal, függetlenül a per def meg sem ismerhető jövőbeli feltételektől, megtetézve egy választási ciklusokon átívelő vétójogú párttestülettel (Költségvetési Tanács). Akkor minek a választás, minek a választott kormány?

Mondom, erről Sólyomnak egy szava sincs, neki az a baja (sőt, az Alaptörvénynek az a fő rendszerhibája), hogy ezen felül az AB nem foglalkozhat gazdaságpolitikával. Az az Alkotmánybíróság, aminek az összetételét ismerjük, és aminek a maradék költségvetési-adózási jogszabályokat a velejéig antidemokratikus Alaptörvényhez kell mérnie. Gondoljunk bele, mi lenne itt, ha mindehhez még visszaállna a “teljes alkotmánybírósági kontroll”.

Biafra.

Mondom, Sólyom ugyanabból az anyagból van, mint a szakadékba masírozó politikai “elitünk” zöme, azzal a különbséggel, hogy művelt úriember és jogtudós lévén még meg is veti a politikai hivatást. Látomásában az országnak nem jól működő politikai rendszerre van szüksége. Mivel a politika eredendően bűnös dolog, ilyen nem is létezhet, nincs olyan, hogy a politikusok csak úgy, külön felkent alkotmányosságőrző kaszt nélkül nélkül a nemzet javára kormányozzanak. Hanem a politikai közeget folyamatosan civilizáló “alkotmányos kultúra” az, ami nélkülözhetetlen, annak letéteményese pedig a “jogászság”. A többi új demokráciában a jogászságnak valahogy nem tulajdonítanak ilyen misztikus tudást, kormányok jönnek, kormányoznak, buknak, mennek. Az alkotmánybíróságok nem szentek, de nem is formálják a politikát. Ők mégis elboldogulnak valahogy. Mi meg nem. Ki érti?