“Olyan megállapodás született az euróval fizető országok között, amely a nemzeti szuverenitást, a nép választott képviselőinek, vagyis a parlamenti képviselőknek a jogkörét jelentősen korlátozza. És én nem akarok és nem is mondhatok le Magyarország szuverenitásáról anélkül, hogy a magyar parlament erre ne adna felhatalmazást” – a tavaly decemberi uniós Waterloo-t kidumálni próbáló Orbán-interjúnak eme sorai tetszenek a legjobban.

Először is bájos, szinte már kádári ez a megjátszott szerénység. Jani bácsi is mestere volt ennek. Mikor népszerűtlen dolgot kellett bejelenteni, mindig úgy kezdte, hogy “ha a Központi Bizottság is hozzájárul.” Mintha nem dőlt volna el már minden az ő fejében. Szánalmas ez a komédia, ismerve, hogy ha az adórendszer nem is, az alkotmány bizton elfér egy söralátéten (kb. “Orbán Viktor akarata a legfőbb törvény”).

A másik, ami derűre ad okot, az orbáni szuverenitáskép. Melyet leginkább a “gazdasági szabadságharc” (most újra, sokadszorra lomtárba került) jelzős szerkezete fémjelez. Amiről még most se hajlandó egy személyben, férfiasan lemondani, hanem a nyuszi helyett kifelé az ajrópuniós brüsszelitákra fogja, befelé meg a dróton rángatott zombifrakciójára tolja a megszorítások politikai terhét.

Mintha nem épp az ő, uniós belső piaccal és az egész világgal szembeni hátulgombolós dackorszaka fuccsolt volna be végleg. Retorikailag ebben 2010 nyarán (mikor Barroso a mi Viktorunkat Elba szigetére küldte, de ő száz napra, egy pünkösdi királyság erejéig visszatért, mint afféle unortodox Terminátor) kétségtelenül volt egyfajta betyár-és indiánromantika. Hogy nekünk senki ne mondja meg, hogy szálljunk le a bicikliről (lóról, a kerék imperialista cowboy-találmány!), harci üvöltés kíséretében belenyilazunk az éjszakába, aztán fokossal hadonászva vetjük magunkat a rengetegbe.

Csakhogy Orbán (hasonlóan a többi, nedves álmaiban a prosperáló autarkiáról fantáziáló préri-populistához) egy összkomfortos betyár. Bármely Nyugat-gyűlölő diktátor palotáját rohamozza meg a nép, ott bizony nyugati gyártmányú digitális mérleget, légkondit, zsírleszívó berendezést, kólaautomatát, LCD-tévét, napszemüveget és potencianövelő tablettát lel. (Franc fog az erdőben éjszakázni!) A megboldogult phenjani Kedves Vezető atomtámadással való fenyegetőzése is csak infantilis nyafogás volt: küldjétek a segélyszállítmányokat, mert a fejadagok híján hogyan hajtják a dolgozók a laptopom pedálos akkumulátorát?

Persze talán volt egy pillanat az államadósságnak történt hadüzenet után (ha beledöglötök is visszafizetem egy szuszra, a lá Kárpátok Géniusza), mikor komolyan elhitte: kiköhögjük az uzsoracivilizációnak – © by Drábik János – az utolsó fillérig, s akkor lesz itt olyan függetlenség, hogy Enver Hodzsa haló porában is belesápad. De aztán valaki megsúghatta Matolcsy Györgynek, hogy amennyiben a nyugdíjvagyonból fizetünk adósságot, akkor a nyugdíjfolyósításra majd újabb hiteleket kell felvenni. Innentől kezdve végük lett, mint a botnak.

Orbán Viktor ezen túl azt ír bele kis zsebnotesz-alkotmányába, amit akar. Akár azt is, hogy a hitelminősítők mellett az udvari időjóst is sittre vágjuk, ha nem jelent ragyogó napsütést. Viszont gazdasági mozgástere (szuverenitása!) Szent Ilona szigetére szűkült. Ott kedvére gyakorlatoztathatja a játék katonáit.

De mielőtt valami hülyeség megfordulna az oktondi buksijában, jobb, ha tudja: a Terrorelhárítási Központ márkanevű pretoriánus gárdájának terepjáróiban is csak akkor lesz benzin, ha a hitelezők rábólintanak.