A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága egy gyalázatos be nem avatkozással fejezte be pályafutását, amikor is úgy döntött, hogy nem dönt a magánnyugdíjpénztárak elrablásáról. Elhangzott, hogy ez a puhány és tohonya Alkotmánybíróság már nem az a régi, Sólyom-féle bátor, amelyik 17 nap alatt alkotmányellenesnek tudta nyilvánítani a Bokros-csomag “egyes rendelkezéseit”.

Valóban nem a régi, de azért ne nosztalgiázzunk. Felhigítás ide vagy oda, a professzionális tudás összmennyisége nem zuhant akkorát, hogy indokolná a testületi döntésképtelenséget, Paczolay van olyan jó alkotmányjogász, mint Sólyom, akinek eredetileg nem is ez volt a szakterülete. Bragyova András és Holló András még jobb, utóbbiaknak ráadásul komoly és – sajnos – meg nem énekelt szellemi-erkölcsi érdemeik vannak, ugyanis, szemben a politikai elit túlnyomó többségével, nem tűrték hangos szó nélkül annak a két népszavazásnak a szentesítését, amelyik kivégezte a magyar képviseleti demokráciát (kettős állampolgárság, 2004; szociális, 2008).

A jellembeli romlás sem akkora, mint első dühünkben feltételeznénk. Persze hogy mind rendes embernek tartják magukat, de hogy az elsőprő fideszes-későkádári többségből sem hiányzik az erkölcsi érzék, éppen azt mutatja, hogy nem volt arcuk elutasítani a beadványt. Nyilvánvalóan tudják, hogy ami bűn, az bűn. Javakorabeli férfiakról van szó, akik közül – az újabb politikai kinevezetteken kívül – soha senki sem volt ellenzéki helyzetben, demokráciában sem, diktatúrában még kevésbé. Egyszerűen nem tanulták meg azt, hogyan kell egy kormánynak ellenállni. Sőt. El sem tudtak képzelni olyan helyzetet, ahol ellent kell állni egy kormánynak. Nem kerülhettek ilyen helyzetbe. Olyan már előfordult, hogy megsértődtek a kormány verbális ellenállása miatt.

Az Alkotmánybíróság hatalmát 1989 őszén rendellenesen nagyra kalibrálták. Először is mert az aktuális Németh-kormány – bármennyivel tisztességesebb és ügyesebb volt a mostaninál – végzetes legitimációhiányban szenvedett, és mégiscsak az utolsó pártállami kormány második alakváltozata volt. Ezzel szemben a magyar tételes jog politikai legitimációjának kérdése – függetlenül attól, hogy 100 százalékig diktatúrában keletkezett – föl sem vetődött, különben nem lehetett volna reggel fölkelni, és biztonságban elmenni hazulról. Viszont, másodszor, nem volt rendes alkotmány, csak – törvénymódosítás formájában – egy használati utasítás az államhoz az átmenet idejére, amíg a legitim parlament el nem fogadja az igazit. Vagyis az AB-ra volt bízva, hogy megmondja, mi lenne az Alkotmányban, ha igazi lenne. Ebből egyenesen következett a láthatatlan alkotmány Sólyom-féle koncepciója.

Így jött létre az a felállás, ahol az AB nem egyszerűen ellensúlya volt a kormánynak, hanem magasabb rendű nála. A dolgot súlyosbítja, hogy kancellári kormányforma mellett, egykamarás parlamenttel, a regionális önállóság reménytelenül alacsony szintjén és (2010-ig) kikerülhetetlenül kétosztatú pártrendszerben (ahol a választások a programot hirdető pártok és politikusok versenye helyett az adott kormányról szóló népszavazássá redukálódtak) a politikai életnek más fontos, hatalommal bíró szereplője nem volt. Elképzelhetetlen volt például, hogy a kormány – a jogköröket kölcsönösen tiszteletben tartva – együttműködjék vagy pontosabban hasonló célok érdekében harmóniában működjék az Alkotmánybírósággal (mint pl. Eisenhower és a Scotus az 1950-es évek polgárjogi konfliktusaiban), merthogy: kivel szemben? Ha viszont az ellenzék tényleges hatalmat akart érvényesíteni, alig tehette másként, mint az Alkotmánybíróságon keresztül, udvariatlanabbul szólva: annak felhasználásával, bár ezt mindkét fél fölháborodottan tagadni szokta.

Mivel a kormányok teljesítményének objektív mércéje (úgymint: bukás és lecserélés egy azonosítható program alapján jobbnak ítélt új kormánnyal) nem volt intézményesítve, az AB kapott felhatalmazást a folytonos minőségellenőrzésre. Az AB pedig aszerint ellenőrzött, ami a saját hivatása volt: hogy mennyire ismeri a kormány a jogot. Nemcsak a tételes jogot, hanem ami azon túl van. A kormányzás mesterségének ismerete azonban nem tartozott az AB hivatásához, ahogy ennek a fő tartalma sem: a gazdasággal való bánásmód. Vessük ezt össze a mindenkori AB-nak azzal a jogosultságával, hogy iskolamesterként megleckéztesse, vagy szépre-jóra nevelje a mindenkori kormányt, amelyik megpróbál kormányozni.

És itt jutunk el oda, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának vége: egy működési hibás köztársaság funckiózavaros alkotmánybíróságának vége. Mert mivel is kezdődött? Az AB első feltűnést keltő döntése az 5/1990 volt (a lakáskölcsönök utáni adófizetésről), akkor, amikor az alkotmányban még az szerepelt, hogy az alapvető kötelezettségekről szóló törvényeket is kétharmaddal kell elfogadni. Ebben a határozatban nemcsak hogy kimondják, hogy az adótörvényt meg kell semmisíteni, mert nem kétharmaddal fogadták el, hanem még lelkesen meg is magyarázzák, miért jó az, ha az adótörvényeket kétharmaddal fogadják el.

"Az  Alkotmánybíróság   rámutat  arra,  hogy  az  alapvetőjogokra    és    kötelességekre    vonatkozó    szabályokmeghozatalához szükséges  kétharmados többség  nem formaikérdés.  Az   alapvető  jogok   és  kötelességek   fontosalkotmányos  garanciája   az,  hogy   a  rájuk  vonatkozórendelkezések   elfogadásához    a   képviselők   közöttinagymértékű egyetértés  szükséges. Ez a garanciális okbólmegkövetelt konszenzus  az ismertetett  szavazati arányokszerint a  törvény elfogadásánál  hiányzott. A  szavazásieredmény félreérthetetlenül  mutatja  a  képviselőknek  atörvényjavaslattal szembeni nagyarányú ellenkezését."

A következő két évtized konszenzusmániája dióhéjban. Írjuk ide a neveket, a krémek krémjéről van szó: Sólyom László, Ádám Antal, Kilényi Géza, Solt Pál, Zlinszky János. (Kilényinek különvéleménye volt, de nem a kétharmadosságot kifogásolta.) Ezeknek a kiváló jogtudósoknak, csúcsjogászoknak fogalmuk se volt, hogyan kormányoznak egy demokráciát. Az adótörvények (tehát a költségvetés) elfogadásához szerintük nem elég a kormánytöbbség, hanem még némi kormány-ellenzék egyetértés is kell. Szerencsére Antallnak és Tölgyessynek volt fogalma, és az első dolguk az volt, hogy ezt az agyrémet töröltették az Alkotmányból, így az országot alapszinten már kormányozni lehetett.

Amikor a diktatúrában (Sólyom terminusával: “nem jogállami rendszerben”) nevelődött jogászok azt a politikai feladatot kapták, hogy a helyes úton tartsák a kormányt, természetesen meg kell alkotniuk valamilyen képet a jó kormányzásról. Abból alkották meg, amiből tudták: az axiómából, hogy egy ügyben egy igazság van; a civil erkölcs követelményeiből; az érett és késő Kádár-kori szakértelmiségnek a radikális váltástól és egyáltalán, a váratlan eseményektől való irtózásából;

az államszocialista törvényhozás teljesen másfajta előkészítési mechanizmusából és időhorizontjából (mivel a törvények egy elvben törések nélküli fejlődés állomásai voltak, ráértek bőven társadalmi vitákon egyeztetni, és akár másfél évig is elpepecselni a szöveggel, amíg már senkit nem sértett, a konszenzus volt az eszmény);

valamint abból a természetjogi felfogásból, ami felé minden őket érő ideológiai hatás mutat: a marxizmus, a katolicizmus és az a képzet, hogy a piacgazdaságnak nem egyszerűen szociálisnak kell lennie, de a szociális piacgazdaság alapformája nem más, mint a Willy Brandt által erősen szocialista irányba eltolt német változat (emögött a tévhit mögött a kulturális kötődésen kívül egyfajta naiv antikapitalizmus rejlett). Rengeteg juttatás és jogosultság nem a rászorulóknak, hanem alanyi jogon. A többi változat nem ‘igazságos”.

Ez tükröződött abban, ahogy a későbbi AB-határozatok Jolly Jokerére, a jogbiztonságra és az írott alkotmányban nem szereplő szerzett jogokra (mintha valami 15 év után megszerzett szolgalomról volna szó), évtizedes megszokásra stb. hivatkozva elkaszálták a Bokros-csomagnak összegszerűen mintegy negyedét. “Legyen úgy, mint régen vót.”

"A  családi   pótlék  esetében   nem  a  korábbi  rendszermegváltoztatása  jelenti  az  alkotmányossági  problémát,hanem az,  hogy a  már megszerzett jogosítványokat mindenátmenet nélkül  váltja fel  egy más  alapú rendszerrel. AGst.  rendelkezéseinek   kialakításánál  figyelmen  kívülhagyta a  jogalkotó  azt,  hogy  a  család  megélhetésérevonatkozó  hosszú   távú  döntéseiben  jelentős  szerepetjátszott a  részére már  folyósítás alatt lévő rendszeresellátás, ígért  váromány mind  a gyermek  vagy  gyermekekvállalására, mind  pedig iskoláztatásukra, neveltetésükreirányuló  állásfoglalásoknál."

Vagyis lehet ugyan vészhelyzet, de a kormány csak olyan pontokon nyúlhat hozzá az államháztartáshoz, ahol nincsenek “ígért várományok”.  Ahol nem érinti – a későbbi gügye terminussal szólva – “az embereket”. Erre mondta Hack Péter, hogy “a bíróság döntése tovább erősítette a hazug és hamis illúziókat. Az AB és külön még Sólyom László (…) azt az illúziót keltette, hogy a gazdasági szükségszerűségek valójában nem is szükségszerűségek, minden csak akarat kérdése. Az Alkotmánybíróság – anélkül hogy szándékolta volna – óriási segítséget adott a populistáknak a mindenkori kormányzati tervekkel szembeni ágáláshoz.”

Az AB ezenkívül operált a tulajdon védelmével is. Itt a 43/1995-ös ABH indokolásában magát idézte, miszerint:

"Az Alkotmány  a  tulajdonjogotmint az  egyéni cselekvési  autonómia hagyományos  anyagialapját részesíti  védelemben. Az  alkotmányos védelemnekúgy  kell   követnie  a  tulajdon  társadalmi  szerepénekváltozását, hogy  közben  ugyanezt  a  védelmi  feladatotelláthassa. ... Az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed atulajdon egykori  ilyen szerepét  átvevő vagyoni jogokra,illetve  közjogi   alapú  jogosítványokra   is  ( példáultársadalombiztosítási igényekre ). "

Elég vészjósló. A tulajdon tehát nem (csak) egy dolog, ami az enyém, hanem “az egyéni cselekvési autonómia hagyományos alapja”. Nem valaminek a birtoklása, hanem eszköz valami máshoz. Ennek egyrészt semmi nyoma nincs a 89-es alkotmányban, úgy magyarázzák bele, másrészt azért a 89-es alkotmány megkülönbözteti a magántulajdont és a köztulajdont, a Sólyom-féle AB felfogása azonban önkényesen kiterjeszti a a tulajdonjogot a “közjogi alapú jogosítványokra” (prosztón: az államtól kapott pénzekre függetlenül attól, hogy “biztosítási” vagy “szolidaritási” alapon járnak), és nem mondja meg, hogy most ez köz- vagy magántulajdon-e. Számára itt a botránykő a családi pótlék, de az címkézett pénz, az állam valamire adja, azaz semmivel sem növeli az egyéni autonómiát. (Ha bizonyos esetekben ösztönöz a gyermekvállalásra, akkor se, hiszen az egyén az állam célját valósítja meg olyan pénzből, amit az államtól külön erre a célra kap.)

A tulajdonjog parttalanná válik, a sok évezredes “ez az enyém” tudatát felváltja a néhány évtizedes “ez nekem jár” logikája. Vegyük észre: egy dolog a magántulajdon szentsége, és más az, hogy az állam, ha már rászoktatta az állampolgárt bizonyos juttatások elfogadására, kénytelen betartani udvariassági szabályokat. Az Alkotmánybíróság eddigi fennállása alatt sohase használta a “tulajdon szentsége” kifejezést, azaz tiszteletben tartását nem várta el a kormányoktól, ennélfogva – a föntebb leírt sajátos magyar berendezkedésben – nem volt senki, aki elvárja tőlük, és ezért a magyar politikai gondolkodásból hiányzik.

Politikai sumákoláson túl is tökéletesen érthető, ha az AB most képtelen volt dönteni, mert soha nem vette tudomásul, hogy ilyen helyzetek létezhetnek. Ha a magántulajdon nem valakinek a tulajdona, hanem valami másnak az eszköze és “alapja”, akkor mért ne tehetne vele az állam az emberek érdekében azt, amit akar?  Ja, hogy ez mégis pont olyan, mint a rablás?  Hát, ezen el kell gondolkoznunk. És törjük a fejünket, hogy is van ez. És törjük. És törjük. És közben hálistennek lejár a határidő.

Boldogabb országokban a kormányoknak eszükbe nem jut a szokott korrupción túl iparszerűen rabolni, mert alkotmánybíróság nélkül is a vérükben van, hogy a tulajdon szent. Ahol mégis eszükbe jut, ott visszatartja őket, hogy ugyanez a a tétel az emberek tudatába is beleivódott, úgyhogy alkotmánybíróság nélkül is elsöpörné őket a népharag.

Ott azonban, ahol a kormány kontrollját nem a politikai közösségre bízzák, hanem gyanakvásból egy olyan testületre, amelyiknek nincsenek ismeretei a jó kormányzás alapjairól, a kormányban nem alakulnak ki erkölcsi gátlások, legföljebb az ellenőrző testülettől tart valamennyire. És ha a kormány véletlenül olyan erős lesz, hogy maga választja ki az ellenőrét, akkor nincs több kontroll. Lehet, hogy az AB tagjai szilveszterkor magánemberként magukba szállnak, hogy hát ez botrány, nem így akarták (lehet, hogy nem), de az AB mint testület már elveszítette létének az értelmét. Ezen az sem változtat, hogy az új évben agyonkorlátozzák, és ő ezt békén tűri.

Nyugodjék.