TGM hosszú, töprengő cikket írt a nemzeti függetlenség kérdéséről. Gazdasági gondolatmenetének elemzéséhez nincs megfelelő szaknyelvi apparátusunk, annak pedig nincs értelme, hogy vitassuk a kapitalizmusról alkotott nézeteit, mert az nem vita lenne, hanem egyirányú kifejtés. Amit mond, szögesen ellentétes azzal, amit ez a blog akar, és miért pont az lenne a fontos, hogy vele nem értünk egyet?

Van viszont egy bekezdés, ahol TGM nem balra áll a magyarországi liberális konszenzustól, mint szokott, hanem benne a közepiben. És mivel jobban fogalmazza meg minden politikusnál, politológusnál és publicistánál, kiválóan alkalmas rá, hogy megmutassuk, mi a baj ezzel a konszenzussal.

Tehát:

“Kissé leegyszerűsítve, a demokratikus köztársasági közösségnek két föltétele van: 1. a nép széles körű részvétele a sorsát illető döntésekben (ehhöz kell, bárha nem elég a méltányos választási rendszer, a népszavazás, az alkotmányos panasz avagy ‘populáris akció’, a sztrájk, a korlátozatlan, könnyen hozzáférhető nyilvánosság, a nép szervezettsége és politikai tudatossága – ez mind hiányzik Magyarországon; 2. a nép nagyfokú gazdasági, szociális, kulturális és szimbolikus egyenlősége, amely valószínűtlenné teszi az éles érdekellentéteket – Magyarországon ez sincs meg, és persze sehol, bár a mérték különböző.”

Nem. Ez nem kissé van leegyszerűsítve, hanem – nyilván merő jószándékból – fölismerhetetlenné van kavarva. Az első ponthoz: a demokrácia és a köztársaság két más dolog. Mielőtt nagyon belegabalyodnánk a definíciókba: köztársaságban az egész közösségre vonatkozó legfontosabb döntéseket választott tisztségviselők hozzák, de nem minden demokráciában van ez így. Főleg nem abban a típusban, amiről a posztmodern baloldal álmodik azon az alapon, hogy minden ember mindenben (nemcsak a jogaiban, de elhivatottság-tudatában, szenvedélyének erejében és szemmértékében is) egyenlő.  A kínai gyártmányú egységekből a sarki boltban összerakott számítógépeknél  tájékozott munkanélküliek ülnek,  biovajas biozsömlével morzsáznak a billentyűzetre, és klikkelve népszavaznak arról, hogy ki kapjon állami támogatást további távol-keleti eredetű számítógépek feltuningolására. Mindehhez a népi konnektorból jön az áram.

Magyarán a köztársaság feltételezi a képviseleti demokráciát, de az általános választójogon alapuló közvetlen demokráciát nem. És be kell vallanunk, kissé idegesek vagyunk attól, hogy az utóbbinak már megvannak a technikai feltételei. Túl nagy a csábítás némelyeknek.

Érdekesebb annak a felsorolása, ami napjainkban hiányzik Magyarországon. Ezek a tételek ugyanis mind megvoltak a 2010-es váltásig. És pont ők voltak saját maguk felszámolásának az eszközei. Ezért lehet, hogy valamifajta demokráciának feltételei, de a “köztársasági közösségnek”, ezáltal a képviseleti demokráciának nem, ilyen formában semmiképpen.

Még a “méltányos választási rendszer” lógna ki leginkább a sorból, szerintem ugyanis nem volt az, de itt fejet hajtok a közmegegyezés előtt, mely szerint ez volt minden választási rendszerek legméltányosabbika. Gondoskodott az arányosságról is meg a kormányozhatóságról is. Szabadok valának a választások. Nem emlékszem az első és az utolsó szabad választás közötti húsz évből egyetlen hangra sem, amelyik felrótta volna  az eredendő méltánytalanságot. Mármint azt, hogy ez a választási rendszer lehetetlenné tette a nem szélsőségesen demagóg pártok megerősödését és ennélfogva megmaradását.

Ha viszont elfogadom, hogy ez a rendszer méltányos volt, akkor megint csak kilóg a sorból azért, mert nem végletesen volt az. Ebben az esetben a végletesség jót tett volna a képviseleti demokráciának, mert a teljesen méltányos választási rendszer – ahol nem előnyös a megsaccolt átlaghoz igazodó demagógnak lenni – a tisztán listás rendszer. (Nagy-Britannia kivétel, mert itt a választópolgárságon belül mindig viszonylagos egyensúly volt az irányzatok között, mindig úgy bővítették ki a szavazásra jogosultak körét, hogy egyensúly legyen.)

Magyarország ebben, a tagoltság kifejezésének tisztaságában nem volt végletes,. világrekorder volt. Ellentétben a többi, választást nem érintő, illetve éppen a képviseleti elv ellen dolgozó intézménnyel, ahol a végletesség alkalmas volt a képviseleti demokrácia szétverésére. Most, hogy megszűnt a köztársaság (és a képviseleti demokrácia), persze hogy nincs népszavazás, sztrájk, populáris akció, korlátlan szólás- és tájékozódási szabadság, szervezett és politikailag tudatos nép. Nincs mit lebontani, nincs már rájuk szükség.

Nézzük tételenként.

Népszavazás: az elsöprően legerősebb párt indítványozta, az ellenzéki többségű Alkotmánybíróság helyben hagyta a posztmodern baloldal álmát, a népszavavazás általi központi költségvetést. A kormány legalapvetőbb jogköre és feladata szétverve, jött helyébe egy olyan kormány, amelyik képtelen működő költségvetést készíteni számtani alapműveletek alkalmazásával, se a saját maga által meglazított határidőre, se máskorra. A nép, a Fidesz és az Alkotmánybíróság fényesen győzött.

Sztrájk: olyan országban, ahol törődnek a rendezett működéssel, az alapvető intézményeknél, pláne, ha Isten kegyelméből az állam kezében vannak, előírnak valami minimális szolgáltatást. Nálunk a legtipikusabb sztrájk az, ha egy állami óriásvállalatnál az alkalmazottak stratégiai helyzetben lévő töredéke gazdasági vészhelyzetben – tömegeket túszként bevetve – sztrájkol olyan kedvezményekért, amikről a “versenyszférában” dolgozók nem is álmodhatnak. (Emlékszünk Gaskóék akcióira, kiváltképp a 2008-as karácsonyi sztrájkra? Feltűnően hasonlít ez minden sztrájkmozgalmak közül a legszemetetebbre és legostobábbra, amikor is a brit állami szénbányák szakszervezetei vérszemet kaptak az olajválság idején, és az országra energiakorlátozásokat kényszerítve fényesen győztek. Kivívták a béremelést, alaposan hozzájárulva a vágtató inflációhoz és a recesszióhoz, ami megette a bérüket, és középtávon előidézte saját politikai halálukat, nemkülönben a brit állami bányaiparét.)

Populáris akció: az, hogy akármelyik  civil az Alkotmánybírósághoz fordulhat, lehetőséget adva már meghozott törvények tetszés szerinti megsemmisítésére, látszólag szintén nagyon demokratikus. Valójában lehetőséget adott arra, hogy egy nem átlátható eljárással megválasztott testület manipulatívan a törvényhozó, sőt a végrehajtó hatalom helyett politizáljon. Sehol a világon nem volt ekkora hatalma. Nagyon kevesen tiltakoztak ez ellen. (Közéjük tartozott az ifjú Szájer József, Sajó András és Hack Péter.)  Most, hogy az AB ellátta hungarikumnak számító küldetését, a kormány (mármint az előző kormányok) mozgásszervi fogyatékossá tételét, őt magát is lebénították.

Szólás- és tájékozódási szabadság: ha ennek az a mércéje, hogy mennyire lehet szidni a kormányt, és mennyire lehet belelátni piszkos ügyeibe, 2010 előtt Magyarország ebben is világrekorder volt. A Fidesz minden törvény nélkül is dominált a médiában. nemcsak a saját vagy a fejlajánlkozó négy-öt sajtókonszernről van szó, hanem a  semleges övezet akadálytalan befolyásolásáról is a köztévétől a kereskedelmi híradókon át a kereskedelmi rádiók körüli botrányig (igaz, a legalább harmadikban besegített az ostoba MSZP is). Nem ismerem a világ összes demokráciájának ügyeit, de felteszem, arra is nagyon kevés a példa. hogy a kormányoldalhoz tartozó személyek elleni büntető eljárásokról az ügyészség és operatív módszerekkel dolgozó valakik felől rendszerszerűen az ellenzéki médiához szivárogjanak ki információk, míg  fordítva nincs így. A jónép akkor rendre értesülhetett az akkori kormányoldal minden létező és elképzelt disznóságáról. Most se eljárás, se szivárgás.

Szervezett és politikailag tudatos nép: az uralkodó – és liberális körökben is elfogadott – teória szerint a 2006 szeptember és 2010 áprilisa között történtek a nép politikai tudatosságának bizonyítékai. Azt én teszem hozzá, hogy bőven volt ott szervezés is. Mármost ha addig volt általános tudatosság, mostanra hová tűnt?

TGM második pontja szerint “persze sehol” sincs meg “a nép nagyfokú gazdasági, szociális, kulturális és szimbolikus egyenlősége, amely valószínűtlenné teszi az éles érdekellentéteket”, de Magyarországon aztán nagyon nincs meg. Akkor tehát sehol sem létezik “demokratikus köztársasági közösség”. A kérdés az lenne, hogy mi a gazdasági, szociális, kulturális és szimbolikus egyenlőségnek az a foka, ami már valószínűtlenné teszi az éles érdekellentéteket? Másképpen: ki mondja meg, mi az élességnek az a foka, ami lehetetlenné teszi a köztársaságot? Ezt azért kérdezem, mert szerintem a köztársaságnak éppen ott és azért van értelme, ahol és mert az érdekellentétek szabadon kifejeződhetnek; az érdekellentétek temperálásához nincs szükség választásokra.  A köztársaság nem az egyenlőséget védi, hanem a természetes és létező egyenlőtlenséget.

Éppen ez a kiváló és művelt szerző ne tudná, hogy ha a mai világban nincsenek is, a történelemben voltak olyan rendszerek – Dél-Európában nem is egy -, amiknek pontosan az érdekellentétek tompítása volt a céljuk. Olykor ezek is demokráciának nevezték magukat. És nemzetileg olyan szuverének voltak, hogy csak na.

Ez a mi távlatunk momentán.