Mint látható, az indonéz elvtársaknál most tetőzött az ifjúsági probléma. Világos, hogy ideológiailag fejletlen, elmaradott vidékről beszélhetünk, hisz jó pár brosúrával lemaradtak, mint a borravaló.

Kádár János már a ’60-as évek elején frontot nyitott a hosszú hajú huligánok ellen. Aztán röpke tíz év alatt rájött, hogy a küzdelem reménytelen, pragmatikusan fel is adta a szélmalomharcot. A sária Andrej Visinszkijt lepipáló jogtudorai azonban még csak az út elején tartanak, határtalan önbizalommal. Elszánt harcot vívnak a Nyugat ellen, s csöppet se izgatja őket, hogy azok a rohadék nyugatiak az istennek nem akarják lerohanni őket, pedig milyen frankó kis partizánháború lehetne abból. Sőt, a gonosz Nyugat újra meg újra kukoricára térdepel, s önként kér töredelmes bocsánatot a gyarmati múltért. (Mi több, a politikai korrektség jegyében lassan már azért is elnézést kér, hogy létezni bátorkodik.)

Nem árt hozzátenni: eme (persze jogos) bocsánatkéréseket valahogy sohase viszonozzák a kölcsönösség jegyében. Tehát a sok évtizede független (és demokratikussá válni legtöbbször ennyi idő alatt sem képes) fejlődő világbeli rezsimek pl. nemigen akaróznak ugyanígy bocsánatot kérni a nyugati állampolgárok, cégek, országok sérelmére elkövetett brutális jogsértésekért, a nyugati értékek üldözéséért, amelyekkel lassacskán felülmúlják a gyarmatosítók bűneit.

Imperialista tankok momentán nincsenek (ha folytatják a gazdasági szabadságharcot, akkor bankok se nagyon lesznek), maradtak hát napi betevő ellenségnek a punkok. A sária hívei is csak saját kárukon tanulják majd, hogy a generációs lázadást, az ellen-kulturális nemzedéki dacot akkor sem lehet kiirtani, ha a sajátomon kívül minden pártot betiltok, az utolsó szamizdatot is lefoglalom, terrort vezetek be, s országom köré szögesdrótsövényt vonok. Korunk zenei pop- és szubkultúrája éppúgy kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, mint ahogy az ördögi beatzene, Elvis Presley és Jim Morrison is áttörte annak idején berlini falat. (A legsötétebb Rákosi-korszakban is a jazzt hallgató jampecek voltak az igazi menők.)

S van még valami, ami együtt jár a rock’ n’ roll, a punk, a rap életérzésével: a szexuális tabuk ledőlése. Minél jobban tiltják, annál valószínűbb, hogy az ifjúság rebelliója a szex terén is megnyilvánul. Az NDK volt a földkerekség talán legprűdebb állama. Pornó, obszcén dal, laza erkölcs nem mételyezhette az ifjúság lelkét. S mindezek dacára (vagyis pont emiatt): aki nem dugott keletnémet csajjal, csak halvány segédfogalmai lehetnek az igazán gátlástalan közösülésről.

“Güzü. Azt hiszem, ez a jó szó az NDK-ra: güzü! Erőn felül erőlködik és stréber, ezáltal komikus. Legalábbis a külső szemlélőnek. (A csajokat ugyanakkor rendesen feltöltötték ösztrogénnel, északi szabadosság a nemiség kérdésében, olyan volt ott magyar pasinak lenni, mint olasznak minálunk: garantált félsiker)” – írja Vágvölgyi kolléga (1989. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009. 32. o.) “Odaát a miniszoknyák inkább már csak ágyékkötők” – tudatta hősnője szájával Alan Winnington, az NDK-ba “disszidált”, a rezsim iránti ellenszenvvel aligha vádolható brit kommunista író (A holtnak hitt ember. Kossuth Könyvkiadó, 1972. 68.o.)

A fiatalok lázadásának, útkeresésének, ösztöneinek állami elfojtása mindenütt visszaütött. Olyan mérvű szexuális promiszkuitásba torkollt, amire a legliberálisabb országokban sem volt példa. Azon indonéz bigottak, akik szerint a tiltás, a drasztikus állami szigor hatékony, nem tanulnak Amerika, a Nagy Sátán (illetve a másik “ateista démon”, a Szovjetunió) hülyeségeiből. A szesztilalom idején vedelt adómentes piamennyiség nyereségéből lett azóta is félelmetes “állam az államban” az amerikai olasz és a posztszovjet orosz maffia. (Kárpátaljai évfolyamtársam soha nem látott annyi seggrészeg szovjet embert, mint az alkoholtilalom éveiben.)

Magyarország évtizedek óta rendületlenül üldözi a marihuánát, nekünk van tán a legszigorúbb drogtörvényünk az Unióban. Így aztán a honi fiatalság a kádárizmus idején a sokkal veszélyesebb, de legális Technokol Rapidhoz, most pedig a szintén nagyságrendekkel rizikósabb, de ugyancsak törvényes szintetikus bódítószerekhez nyúlt. Folytatva a sort: a prostitúció üldözésétől (vagyis az orvosi ellenőrzés hiányától) nem lett kevesebb kurva, inkább több nemibeteg.

Visszakanyarodván a punkokhoz, a szabad piac ezerszer hatékonyabban rávesz valakit a hajvágásra, mint az állami kényszer. Ha a punk vagy rocker számára megengedik, hogy a maga tempójában kinője, megunja az egészet, akkor előbb-utóbb besétál egy fodrászhoz, s elmegy az Audi-gyárba vagy egy ügyvédi irodához karriert építeni.

Ez az indonéz birkanyírás mellesleg valahol jelképértékű. Mutatja, hogy ezek a rendszerek a Nyugat katonai és gazdasági erejénél is jobban rettegik annak kulturális fölényét. Ha az individualista lázadás, szabadgondolkodás, szabadságvágy és tabudöntés “vírusa” behatol a kollektivista falanszterállamba, nincs olyan terápia, ami legyőzi. Az ilyen “gyógymódtól” pedig csak rezisztenssé válik.