Nem akármilyen hét volt és nem akármilyen év lesz. Először úgy tűnt, hogy az EU-csúcson összegyűlt miniszterelnökök és egyéb hatalmasságok nem nyelték le a nemzeti kormányoktól független költségvetési fékek békáját (pedig a cuisses de grenouilles elkészítésében bizonyára gyakorlott francia kukta is segített a német főszakácsnak). Kiváló összefoglalót írt erről Magyari Péter az Indexen.

Péntekre mégis megjelent a ’fiscal compact’ tervezete és véglegesítésének alig két hónapos ütemterve, amelyet, Britanniát és Magyarországot kivéve, ma már mindenki támogat. Csütörtök este viszont az IMF/EU delegáció felállt a budapesti tárgyalóasztaltól és hazautazott. Amit erről gondolok, megírtam a Hírszerzőn.

A magyar kormány, amelynek égető szüksége van az IMF és az EU segítségére, hogy legalább 2012-re működőképes költségvetést tudjon összeállítani, éppen ezt a hetet választotta, hogy támadást indítson az utolsó független alkotmányos intézmény, az MNB ellen.

Emellett kilátásba helyezte, hogy a jegybanki tartalékokat, továbbá a magánnyugdíj-megtakarítások maradékait is el akarja költeni. Így adva súlyt Orbán Viktor húzódozásának attól, hogy az Unió államaival közös kötelezettséget vállaljon olyan szabályok betartásáért, amelyekhez épeszű ember amúgy is tartja magát. Amelyekhez mellesleg igen hasonlóak szerepelnek a napokon belül életbe lépő új alaptörvényben – és amelyek hatálya alól éppen most mentesítené önmagát, a pénzügyi stabilitásról szóló törvény elfogadásával, ugyanaz a parlamenti többség, amely az alaptörvényt büszkén elfogadta. A “pénzügyi stabilitásról” elnevezés az orwelli doublespeak briliáns példája: a törvény a pénzügyi instabilitás lehetőségeit nyitja meg.

Valószínűsítettek az elmúlt hét eseményei még valamit, amiről másfél éve huhog a liberális sajtó. Azt, hogy a globális gazdasági vihar kellős közepén Magyarország kormánya Arany János szőlősgazdájának technikáját választotta, aki karót ragadva segített a jégverésnek: “…én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” Nehéz megőrizni az állam mindenhatóságának illúzióját, belátom, ha csak úgy elverheti a szőlőt a valóság jege.

A devizatartalékok szerepéről és a jegybank autonómiájának fontosságáról nem bonyolódnék hosszasabb fejtegetésbe. Legyen itt és most elég, hogy a jegybanki intervenciót lehetővé tevő tartalékok nélkül az immár alaptörvénybe foglalt nemzeti valutánknak, a forintnak annyi. Az Európai Központi Bank vagy a Bank of England bonyolult szabályrendszerrel őrzött, kétszáz éves kultúrával alátámasztott függetlensége a biztosítéka, hogy a forinthoz hasonló nyomás alatt lévő euró, vagy angol font megőrizze az értékállóságát.

Hagy idézzem itt is Sir Winston Churchillt, akinél többet senki sem tudott politikáról és politikusokról: ”A politikusok, akik többnyire roppant tudatlanok a pénz természetét illetőleg, imádnak szavazatokat vásárolni a szavazók pénzén. Senki más nem okoz, és nem is okozhat inflációt, mint a kormányok, akik többet költenek, mint amennyit képesek adóként beszedni.” Ajánlom továbbá a pénzre és monetáris rendszerekre vonatkozó alapismeretek átismétlését, legalább a vonatkozó lexikon-cikkek elolvasását. De mérsékelt díjazás ellenében szívesen tartok alapfokú állampolgári ismeretek tanfolyamot az általános iskolák felsőbb osztályai, a középiskolák és országgyűlési képviselők számára.

Ami a magánnyugdíj-pénztárakra vonatkozó híreket és ellenhíreket illeti, reagált helyettem is Tóta W. Árpád a hvg.hu-n, no meg, a maga tiszteletlenségével a Hírszerző, és nyilván fognak még sokan mások. Csak azért, hogy minden troll értse, és mert szörnyen rágörcsöltem az alapismeretek terjesztésére, a hírhez hozzátennék egy rövid magyarázatot.

A magánnyugdíjpénztárak kötelesek elszámolni a rájuk bízott megtakarításokkal, azok értékét őrizni, szaporítani. Ezt tehetik ügyesebben, vagy ügyetlenebbül. Hogy ne “tőzsdézhessék el” – ugye tetszenek emlékezni erre a szövegre, régen volt pedig, lassan egy éve, az Első Magyar Nyugdíjpénztári Einstand idejéből – arra a törvény és az állam vigyáz, a maga szigorú ügynökségével. A kormány bizonyára emlékszik arra, hogy van neki ilyen felelőssége és ügynöksége, a PSZÁF, hiszen éppen most egyesítené a Magyar Nemzeti Bankkal. Arra pedig, hogy a nyugdíjpénztárak ne kezelhessék túl ügyetlenül a rájuk bízott vagyont, vigyáz a többi nyugdíjbiztosító versenye.

A kormánynak efféle anyagi felelőssége nincs. Bátran a későbbi generációkra hagyhatja, hogy tartsák el a nyugdíjasaikat, ha tudják, és elköltheti a beszedett járulékokat. Önmagára, állami médiakonszern kiépítésére, az állami vállalatok veszteségeinek pótlására, számára kedves cégek és ügyek támogatására, szavazatvásárlásra, államosításra… Derék és szükséges dolgokra is persze, de mi mindenre még?

Miként tették is ezt a magyar kormányok, amióta kiüríttettek a céhek, cégek, szakszervezetek társládái, és megszületett az állami költségvetéssel összeolvasztott társadalombiztosítás. A járulék sohasem halmozódott megtakarítássá, az öregkori megélhetés biztosítékává. A szenior állampolgárok jóléte mindig az aktív, munkaképes korúak teljesítőképességén és a mindenkori kormány jó szándékán múlott.

Azt a nyilvánvalóságot már végképp röstelkedve teszem hozzá, hogy a nyugdíj-megtakarítások nem kerülnek ki a gazdaság vérkeringéséből. Olyan hosszú futamidejű belföldi alapokká halmozódnak, amelyek kulcsfontosságúak az államadósság finanszírozásában és a vállalkozások tőkeellátásában is. Hacsak nem akarjuk örökké fenntartani a helyzetet, amelyben a magyar állam és gazdaság tőkeellátása semmi mástól, csak a külföldi befektetők készségétől függ. Azt hallottam a kormánytól, hogy éppen ennek az ellenkezője a célja, ám mintha némi diszkrepancia mutatkoznék a kormányzati szavak és cselekedetek között.

Hát erre tessék gondolni most, amikor a kormány nagyjából az utolsó kiseperhető fiókokhoz nyúl, mindent megtesz, hogy ellökdösse magától az IMF-mentőövet, és ha minden kötél szakad, kész leugrani az európai közösség vonatáról. Amibe a nyakunkat törhetjük, mindannyian.

                                                           *

A hétfő reggeli hírek jelzik: akad más is Európában, aki kap a konszenzuskeresésben rejlő alkulehetőségeken. Írországot nemrég húzta ki a magyarországihoz roppantul hasonlatos csávából az európai közösség, most akad ír politikus, aki előzetes biztosítékokat akar arra, aminek a feltételeit éppen a fiskális megállapodás teremtené meg. Václav Klaus viszont azt a lehetőséget ismerte fel, hogy most nyithat vitát az IMF – bajba került országok hitelezését szolgáló – alapjainak feltöltéséhez nyújtandó, mintegy 0,2 százalékos cseh hozzájárulás mértékéről.

Nem nagy csoda ez, bizonyára érkeznek majd hasonló hírek más fővárosokból is. Ilyen a politika természete. A “lehetséges művészete” azzal főz, amije van, politikus ugyan ki nem hagyja, ha kényszerítőzhet. A kormányok többsége inkább csendben, a színfalak mögött alkudozik, inkább az ellenzék hajlamos arra, hogy honfitársai érzelmeit fűtse fel, népszavazással fenyegessen – ám mint látjuk, akad ellenpélda is.

Az érzelmi politizálás könnyen talál támogatókra, most viszont kevés rá az idő. A fiskális megállapodást februárig tető alá kell hozni. Ha nem sikerül, az a veszély fenyeget, hogy Európa ismét apróbb-nagyobb csirkeudvarokra esik szét, ahol egy-egy kiskakas a maga szemétdombján rendelkezhet az összes tyúk szolgáltatásai felett. Ha marad kapirgálnivaló.