Ördögi körben vergődnek a magyar közpénzügyek, s ez megakadályozza egy olyan adózási környezet kialakítását, amely nem szívja el a gazdaság életerejét. Az állam olyan célokra költ, amelyek indokoltsága vitatható, olyanokra viszont nem vagy nem eleget, amelyek valóban hozzájárulnának a gazdaság fejlődéséhez, így az adófizetők nem érzik sajátjuknak a közkiadásokat.

Ebből az ördögi körből csak az állami kiadási elkötelezettségek radikális felülvizsgálata útján lehet kitörni, ami egyben esélyt ad arra is, hogy a gazdaság adóterhelése elviselhető mértékre csökkenjen, s ez húzza fel az alacsonyabb jövedelműeket is.

Az állam akkor is költ a legkülönbözőbb célokra, amikor nincs rá fedezete, mert a társadalom már arra rendezkedett be, hogy az állam minden problémáját megoldja. Megoldja, hogy ne gyűrűzzön be a gázáremelkedés, megoldja, hogy legyen színház és magyar film, és azt is az állam oldja meg, hogy mindenkinek legyen lakása. Az állam “jóvoltából” nem kell fizetni az egészségügyi ellátásért és a diplomáért sem. Ezen kiadások elviszik a költségvetési kiadások jelentős részét, holott azok olyan célokat szolgálnak, amelyek hagyományosan a piac révén valósulnak meg, miközben a valóban mindannyiunk érdekében álló infrastrukturális kiadásokra nem jut elég forrás.

Ez egyben azt is eredményezi, hogy az adófizető nem érzékeli: adóbefizetései valóban őt is szolgálják, mindössze annyit lát, hogy forintjai befolynak a közös kasszába, ahonnan sorsa nehezen követhető, legfeljebb csak a panasz szava hallható: mindenki kevesli a költségvetési forrásokat. Ebben a helyzetben erkölcsösnek tekinti az adócsalást, amire az állam (ellenőrzési és behajtási kapacitásai végesek lévén) csak az adóprés további szigorításával tud reagálni.

Véleményünk szerint a tőkehiányos magyar gazdaság esetében (is) létezik az adóztatásnak egy olyan objektív mértéke, amelyen felül az adóterhelés növelése már a gazdasági aktivitás csökkenését, illetve az adózás alól elvont jövedelmek arányának növekedését okozza. Sejtésünk szerint ez az arány jóval alacsonyabb annál, amilyenben az államháztartás jelenleg a bruttó hazai terméket újraosztja (mintegy 50 %-ban).

Az államháztartás kiadásait ahhoz a szinthez kell igazítani, amelynek fedezetét a gazdaság úgy tudja megtermelni, hogy eközben sem a feketegazdaság nem növekszik, sem a fejlesztésre fordítható források nem csökkennek. Ez szerintünk körülbelül a GDP 20 %-a. Alapjaiban kell tehát újragondolni az államháztartás kiadási jogcímeinek indokoltságát.

 

A költségvetés 2011-ben (az előző évvel gyakorlatilag egyezően) 109 milliárd forintot költ például fogyasztói árkiegészítésre. Ez a kiadási tétel azt szolgálja, hogy a tömegközlekedésért az utasok által fizetett viteldíj elszakadhasson a vállalatok működésének valódi költségeitől. Mindannyian finanszírozzuk tehát, hogy ne annyit kelljen fizetni egy vonatjegyért, amennyit a költségek és a várható utasforgalom indokolna. Mennyivel okosabb volna ehelyett a viteldíj-támogatást azoknak adni, akik rászorulnak, a senki által nem használt vonalakat pedig megszüntetni akkor is, ha egyesek a nemzet halálára vonnak le ebből következtetést.

Tavaly 147 milliárd forintot költött az állam lakásépítési támogatásokra, az idei előirányzat 126 milliárd. Mert úgy gondolja, az állam dolga a lakásépítés. Ahelyett, hogy kevesebb adót szedne be, így azoknak, akik lakást akarnak építeni, adózás után is maradna annyi jövedelmük, hogy ezt megtehessék.

A családi támogatások, szociális juttatások 630 (!) milliárd forintos előirányzatán belül a költségvetés az idén 456 milliárd forintot költött családi támogatásokra. Ezek közül például a családi pótlék az első Orbán-kormány demagóg, de a szocialista kormányok által gyávaságból fenntartott intézkedése folytán ismét alanyi jogon jár mindenkinek. Ahelyett, hogy azok, akik nem szorulnak rá, nem részesülnének belőle, akik viszont rászorulnak, többet kaphatnának.

A közszolgálati műsorszolgáltatás támogatása 59, a Nemzeti Kulturális Alap támogatása mintegy 7 milliárd forint volt tavaly. Véleményünk szerint a jelen helyzetben ezen kiadásokat szintén felül kell vizsgálni. A közszolgálati műsorszolgáltatás támogatása például a költségcsökkentés címén végrehajtott átszervezés ellenére is 13 milliárddal több a tavalyi tényleges ráfordításnál, s bizony fel kell tenni a kérdést: valóban szükség van-e állami fenntartású tartalomszolgáltatókra?

Fel kell tenni azt a kérdést is: helyes-e, hogy az állam (pontosabban a fenntartó önkormányzat) támogatást nyújt például a színházak működéséhez, mert a jegyárbevételek arra nem elegendőek? Mondván: a magasabb jegyárak mellett kevesebben engedhetnék meg maguknak, hogy színházba járjanak. Szerintünk igazságtalan, hogy az államháztartás adóbevételekből finanszírozza azon kevesek színházba járását, akik magasabb jegyárak mellett is áldoznának erre, miközben az alacsonyabb jövedelműek becsábítására megnyerhető lenne a magánmecenatúra is, legfeljebb ez a hagyományainktól idegen. S ebben a példában nem a konkrét kiadási tétel az érdekes, hanem az, hogy gondoljuk át ezzel a megközelítéssel közös pénzügyeinket.

Csak az imént említettek több mint 750 milliárd forintnyi olyan elkötelezettséget jelentenek az idei költségvetésben, amelyek felülvizsgálata régóta esedékes lenne, de eddig hiányzott a politikai bátorság hozzá. A Fidesz és az MSZP kölcsönösen belehajszolta magát abba a helyzetbe, amelyben egyikük sem mer hozzányúlni a költségvetés jóléti kiadásaihoz, noha mindketten tudják, hogy azok fedezetét a magyar gazdaság fizikailag képtelen megtermelni, így azok az állam folyamatos eladósodásával járnak.

A Fidesz 2002-ben a gázárak emelésével riogatta az MSZP szavazókat, mire az MSZP meg is ígérte, hogy nem emeli a gázárakat. A 2006-os választás után a reformok kimerültek a vállalkozások további izélgetésében, majd a szociális népszavazás után Gyurcsány csak úgynevezett bársonyos reformokra lett volna hajlandó, s a Fidesz egész néhány héttel ezelőttig is azt sulykolta, nincs szükség megszorításokra.

De igen, megszorításokra, azaz az állam kiadási determinációinak szigorú felülvizsgálatára és jelentős csökkentésére szükség van. Szükség van továbbá arra, hogy az állam a jótéteményeiből csak a rászorultsági elv alapján részeltesse polgárait, de megkövetelje, hogy akik használják a szolgáltatásait, azok közvetlenül is járuljanak hozzá a költségeihez. Ez azt jelenti, hogy az egészségügy finanszírozásába be kell engedni a magántőkét, akármit mond is Éger István. És azt is jelenti, hogy aki a felsőoktatásban versenyképes tudást szerez, az fizesse meg ennek az árát, ahogy az bárhol máshol teljesen természetes.

Javaslatunk tehát az, hogy az államot mentesíteni kell minden olyan kiadás alól, amely nem a megszorítva értelmezett állami funkciókhoz köthető. Ezek a funkciók: a rendfenntartás, az igazságszolgáltatás, a honvédelem, gazdasági szempontból pedig azoknak az infrastrukturális beruházásoknak a végrehajtása, amelyek nélkülözhetetlenek a gazdaság működőképessége szempontjából, de amelyek megvalósítása magánberuházóktól nem várható el.

Minden más funkcióra fordított kiadást az államnak egy körülbelül négyéves periódus alatt előre meghirdetett, ezért kiszámítható módon nullára kell csökkentenie. Csak így érhető el, hogy a gazdaságban rejlő fejlődési potenciál valóban felszabaduljon!