Kérdőívet töltök ki a rokonszenves coMMMunity portálon. A kérdések a hajléktalanokhoz, elesettekhez fűződő viszonyomat vizsgálják. Igyekszem is tisztességgel felelni, már amennyire az ember ismerheti saját véleményét. Mígnem eljutunk a következő kérdéshez:

Szerinted hogyan lehetne leküzdeni a hajléktalanság problémáját? A válaszlehetőség:

  • Mindenkit megillet a lakhatáshoz való jog, ezért állami vagy önkormányzati támogatással gondoskodni kell a rászorulók alapellátásáról és fedélhez juttatásáról.

  • Mindenki maga felel a saját helyzetéért, és senkinek nincs joga másokat terhelni saját nyomorúságával, ezért tisztítsák meg a közterületeket a hajléktalanoktól. Vagy választhatok még ebből:

  • Nem tudom eldönteni.

  • Nem érdekel a kérdés.

No, akkor most mi a bánatot feleljek? Választhatom – a kérdőív kitöltését vállaló honfitársaim 91 százalékával együtt – az első opciót. Könnyű válasz, nem fáj, megnyugtatja a lelkiismeretemet, s a zavaró érzés, miszerint igen keveset tehetek a nemes cél megvalósulásáért, elpárolog a többségi egyetértés akolmelegében. Majd az állam, vagy az önkormányzat, vagy jó imperialista nagybácsink, esetleg valamely lakája (az IMF, vagy az EU) gondoskodik róla. Ha nem, szégyelljék magukat.

Az ám. Csak éppen negyvennégy évig éltem egy rendszerben, amelyik pont ezt ígérte, bele is írta az alkotmányba – mégsem teljesítette. 1990-ben Magyarországon alacsonyabb volt a bérlakások aránya, mint bárhol Nyugat-Európában. Bérlakásban leginkább akkor lakhatott a polgár, ha felmenői kellő időben, előzékenyen elhunytak. Vagy, ha honfitársainál nagyobb biztonsággal tájékozódott a városi tanácsok folyosóin. (Ki is alakult a bérleti jog ára: jobb helyeken magasabb volt, jóval, mint egy lakótelepi öröklakás, falusi családi ház tulajdonjogáé. Egy Andrássy úti ötszobás csodáé, vagy a Várkerület egy-egy gyöngyszeméé akár egy tucat szerényebb ingatlan áránál is. A piac törvényei ugyanis működnek akkor is, ha hatályon kívül helyezné őket az emberi akarat.)

A többiek vásároltak, építettek. “Házilagosan” összekalákázott (értsd feketemunkával, adómentesen építtetett), többnyire gyatra minőségű társasházakkal szórták tele a városokat, kétablakos kockaházakkal a falvakat. Akiknek erre nem jutott, annak maradt – az egész lakás “hivatalos” lakbérénél csak kissé drágább – albérlet, vagy a munkásszállás. A fenntartási és pótlási költségeiknél alacsonyabb, “szociális” bérű lakások pedig lassan kirohadtak bérlőik alól. Akárcsak maga a létező szocializmus.

Az első válasz tehát, bármilyen kényelmes, képmutató lenne. Az állam, önkormányzatok nem gondoskodhatnak semmiről, csak amire pénzt kapnak adófizetőiktől. Tőlem, tőled, jó szándékú válaszadóktól, konszolidált, vagy kevésbé konszolidált polgároktól, akik – ha túl sokat vesz el tőlük gondoskodó államuk – holnapra kipróbálhatják a csöves-lét szabadságát is. Akkor is fognak adót fizetni, minden darab kenyérrel, szál cigarettával. Negatív nettó eredményű újraosztogatásnak, vagy a jár, de nem jut helyzetek újratermelésének nem sok értelme van.

Választhatnám a második lehetőséget, talán az “ezért tisztítsák meg a közterületeket a hajléktalanoktól” mondatrész mentális törlésével enyhítve a válasz laissez faire brutalitását. Sem szabály, sem tapasztalat, hogy az akár szélsőségesen teljesítményelvű elitista mindjárt rendőrért is kiált. (Sőt. Rendőrért, szegénységet látva, leginkább az kiált, aki maga sem szabadult meg az elnyomorodás félelmétől.)

Az ám. De ez a – demagógiától megtisztított – második válasz sem igaz. Hihetek benne (hiszek is benne), hogy szabadság és verseny, a saját helyzetünkért viselt felelősség, az öngondoskodás kényszere és jutalma nélkül nincs jólét és fejlődés. De azt is tudom, hogy szolidaritás nélkül nincs társadalmi béke, azaz nincsenek meg a szabadság és verseny keretfeltételei. Ha meg is szabadulnék a magyar polgár-félébe belénevelt felelősségtől, a jó kísértésétől, szolidaritásra intenek a béke megőrzéséhez fűződő józan és hideg érdekeim. Hamupipőke legyen, aki szétválogatja az önzetlen és önös motívumokat.

Maradna a gyáva “nem tudom eldönteni” és az igaztalan “nem érdekel”. Érdekel. Ám minél egyszerűbbek a kérdések, annál bonyolultabbak a válaszok. A helyes válasz bizonyára a valaki más gondoskodjék róla felelősség-elhárítás és a mindenki saját magáról brutalitás között van. Aligha egyetlen bővített mondat. Megvalósítható és fenntartható rendszer, az egymást feltételező és egymással újra, meg újra konfliktusba kerülő szabadság és szolidaritás közötti mezőn.

(Fotó: Túry Gergely, hvg.hu)