Előzmény. Vágjunk hát bele.

A Fővárosi Fejlesztési Koncepció egyfelől nagyon szórakoztató olvasmány, mert kész röhej, másfelől ugyanezért elkeserítő. Fő tanulsága, hogy amit matolcsyzmus néven ismerünk –

a világról szerzett aktuális tudás, számtani alapismeretek és elemi logika helyett

félműveltség-morzsákból, a magyar adottságok tökéletesen rossz feméréséből és így túlbecsüléséből

számítások helyett

dilettáns irodalmi képzelettel összerakott, megváltó “koncepciók” -,

szóval ez a téveszmerendszer nem Matolcsy György találmánya, hanem egy teljes szubkultúra sajátja. Mely szubkultúra szívesen gomolyog a jelenlegi kormányzat különféle csomópontjai körül.

A szöveg elemzését nehezíti, hogy olyan benyomást kelt, mintha a megbízott cégek terjedelemre kaptak volna szerződést, ezért a szöveget minden eszközzel fel kellett duzzasztani. Emiatt, ha nem muszáj, nem foglalkozunk olyan tételekkel, mint:

“Budapest nem önállóan lebeg az európai regionális térben, hanem a környezetével együtt. Ez a környezet egy igen tág környezet, mely az ország fővárosa szerep (sic) miatt,
értelemszerűen kiterjed a Magyar Köztársaság (Magyarország) teljes területére, ezen belül a természetes régióközpontokra, de leszűkíthető arra a térségre is, amellyel mindennapos munkamegosztás alakult ki. Ezt a térséget kell Budapesti (sic) agglomerációként kezelni.
A Budapest és térsége viszonyában a kölcsönkapcsolatokon kell legyen a hangsúly, vagyis azokon az összefüggéseken, melyek mindkét fél számára kölcsönös előnyöket biztosítanak.” U. s. w.

A különbség az, hogy míg a Mester a földgömböt nézte meg rosszul, a követők Európa hegy- és vízrajzi térképét vették szemügyre, és azt látták, hogy Budapest valahol középen van, ráadásul egy szép nagy zöld folton. Ez – gondolhatták örömükben – nyilván központi helyet jelent gazdaságföldrajzilag, amit Demszkyék nem vettek észre, és emiatt nem használtak ki. A mi dolgunk, hogy észrevegyük és kihasználjuk.

“Budapest az európai kontinens egyetlen minden irányból jól átjárható keresztezésében (sic) helyezkedik el” – nyitnak, és a fejezet következő részében ezt a sületlenséget ragozzák az általános iskolai atlasza fölött ábrándozó ötödikes műveltségével és érveléstechnikájával. Aki, ugye, a saját ki élményvilágából kiindulva afféle kontinentális Blahának képzeli a fővárost, ahol innen is jön egy villamos, amarra is megy egy busz, át lehet szállni, jaj de jó.

Azt a kérdést nem teszik fel, hogy mért jönnének pont erre, és mért akarnának átszállni, ha nekik nem muszáj.

“A Kárpát‐medencében, éppen Budapesten metsződik a Duna völgye és a Kelet‐Európa és az Adria közötti hagyományos tengely. Ezek a kapcsolatok nem pusztán földrajzi kategóriák, hanem gazdaságokat összekapcsoló „piaci folyosók”, potenciális energiavonalak is” – írja az ismeretlen település(?)mérnök.

Oké, a Duna tényleg itt folyik, sőt létezik egy uniós Duna-stratégia is azzal a céllal, hogy a dunai régió keletebbi országait gazdaságilag és egyébiránt jobban hozzákapcsolja az EU-hoz (a szerző erről láthatóan nem értesült), de mi az a “Kelet-Európa és az Adria közötti hagyományos tengely”‘?  Volt az ókorban a Borostyánút, de az speciel nem Budapest helyén, hanem Nyugat-Magyarországon át vezetett. És volt Kossuth Lajosnak egy látványos gazdaság-, közlekedés, valamint nemzetpolitikai tévedése, amihez képest ma Budapest annyival van rosszabb helyzetben, hogy azok a területek, amiket Kossuth Fiuméval akart összekötni, ma Ukrajnához tartoznak, Ukrajnának viszont vannak saját kikötői, bolond lenne árkon-bokron át az Adriához szállítani az exportáruit (Lengyelország dettó.)

Ezek után következik annak az elemzése, hogy mért jó dolog az agglomeráció. Fenti fogadalmunkat egy pillanatra megszegjük, mert nem bírjuk e gyöngyszem nélkül (a siceket most megspóroljuk, tehát:

‘Az együttműködés lehetőségeinek határa a csillagos ég: a közös infrastruktúra elemektől az intézményhálózaton át a turisztikai elemeken át számtalan előnye lehet és van annak a társas viszonynak, melyben nem kell minden településnek komplex struktúrát kialakítania és fenntartania, melyben a lehetőségek széles választékát, kínálatát nem egyetlen településnek kell kiépítenie, hanem kölcsönösségi alapon én adok valami értékeset, ha kapok a másiktól valami hasznosat… ez az együttműködés alapja.”

Vágjátok, feleim?

Ezután hosszas, bekezdésenként két hóttprimitív, ám sok helyet foglaló Excel-diagrammal és térképpel kísért elmélkedés következik arról, hogy milyen nagy az agglomeráció, és hogy 2007-ig többen költöztek  ki, de azóta többen költöznek be. Eleganciám okából szégyellném az olcsó poént, hogy ugyanazt a statisztikai sort – ha jól számolom – minimum nyolc, alig különböző megfogalmazásban ismétlik meg, ha a “tanulmány” készítői nem szégyellnék a szöveg felduzzasztásának ezt az ócska módszerét.

Még szerencse, hogy a piszkos munkát elvégezték a statisztikusok, a szerzők ezek után viszonylag könnyen eljutnak a következő világrengető felismeréshez:

“A Budapesti Agglomeráció Fejlesztési Koncepciójának legfőbb mondanivalója az, hogy Budapest és a körülötte lévő agglomerációs gyűrű együttműködő térségként fejlődhet a legjobban.'”

Ezen a ponton elfáradtam, és egy kicsit alábbhagyott bennem a lelkes szándék, hogy ezt az egészet ne lássam orbitális szélhámosságnak, de ígérem, nem adom fel, hátha megtalálom a Fejlesztési Koncepcióban a fejlesztési koncepciót. Ezért azt az obligát kérdést sem sütöm el, hogy mit fizettek ki ezért, mert elképzelhető, hogy nem a szöveg szerzőinek honoráriuma a legnagybb veszteség, ami ebben az ügyben az adófizetőket éri. Ha mégis, annál jobb.

Folyt. köv., tessék drukkolni.