Az “arab tavasz” kapcsán óvtam pályatársaimat a hurráoptimizmustól, de szinte mindenki leugatott a tisztelt liberális értelmiségből, hogy mit vagyok ilyen csúnya, politikailag inkorrekt ünneprontó. Hogy ez most ugyanolyan, mint a Vencel tér, a Fal ledöntése, meg a román forradalom.

“Nos, ‘az arab’ meg ‘a muzulmán’ föllázadt Észak-Afrikában és a Közel-Keleten (Magreb és Masrek), és ilyen vegytiszta demokratikus és liberális forradalmak még soha, sehol nem voltak; zömükben világiak; s még a részben iszlamista iráni ellenállás is mélyen demokratikus” – lelkendezett TGM a nyár közepén. Borúlátó helyzetértékelésem több szerkesztőséget is megjárt, míg nyár végén (lapzárta még a tripoli fordulat előtt) a Kritika, Tamás Pál írására reagáló vitacikként lehozta. Azóta már online verzióban is felkerült. Talán szerénytelenség nélkül is mondható: az idő sokszorosan beigazolta. Az eufóriából még ki nem gyógyultaknak ajánlanám Jászberényi kolléga helyszíni tudósítását, jobb, mint egy hidegzuhany.

Persze nincsenek illúzióim, a szoclib értelmiség főárama mindig is vonzódott az ideológiai prekoncepcióinak megfeleltethető felszínes analógiákhoz. Holott már az is intő jel lehetett volna: a kommunizmus 1989-90-es összeomlása, a demokráciák születése (s tartós fennmaradása) lényegében a Nyugat civilizációs vonzáskörzetének európai határvidékeire korlátozódott.

Ázsiában pl. a szocialista pártállami és/vagy katonai diktatúrák szinte mindenütt túlélték a rendszerváltó hullámot (Kína, Vietnam, Észak-Korea, Burma, stb.), a volt Szovjetunió déli tagköztársaságaiban – Türkmenisztántól Azerbajdzsánig – a monopolista feudálkapitalizmus és a “törzsi szocializmus” vallási-nemzeti szósszal leöntött, sztálinista kultusszal övezett hibridje jött világra. Oroszország tekintélyuralmi rezsim, de Fekete-Afrika szocialista kísérleteinek lombikállamai (mondjuk Zimbabwe), se igen lettek a nyugatias joguralom mintapéldányai.

Ami pedig a mozlim térséget illeti: a mind a Trón és az Oltár szövetségét, a papi és nemesi kasztok előjogain alapuló monarchiákat bedöntő XVIII-XIX. századi polgári forradalmaknak, mind a kommunizmust felszámoló rendszerváltásoknak voltak mélyre nyúló történeti előzményei. A görög demokrácia, a római jogállam, a reneszánsz városköztársaságok, a felvilágosodás, ’56 és ’68. Az iszlám világ azonban a VII. század óta törzsfők, kalifák, pasák, szultánok, királyok, emírek, sahok, sejkek, majd diktátorok és imámok uralma alatt él.

Ezen a nyugati gyarmatosítás sem változtatott, mert a területek új gazdái is a régi, premodern elitből választottak maguknak helytartót. Forradalmaik nemigen voltak, ha mégis, akkor következményük nem szabadság, hanem még iszonyatosabb terror lett. (Legjobb példa erre Irán.) A legtöbb, amit elértek, annyi (Jordániában, illetve egy-két Öböl-parti olajmonarchiában), hogy eme egyeduralom ne a zsarnok gátlástalan önkénye, hanem egy “felvilágosult abszolutista” uralkodó (afféle iszlám kalapos király) nyájas paternalizmusa legyen. A legtöbb arab államban még igazi pártrendszer sincs, a belpolitikát törzsek és klánok patriarcháinak háttéralkui determinálják.

Nézzük a kétségtelenül legnyugatiasabb országot, Egyiptomot. Ahol Kairó és a nagyvárosok diákjai, szakmunkásai, idegenforgalomból élő vállalkozói nyugatias, kozmopolita légkörben szocializálódtak, nyelveket beszélnek, napi szinten érintkeznek külföldiekkel. De ezek csak oázisok, melyeket a paraszti eredetű, lumpenszintre züllött tömegek nyomornegyedeinek, az egyiptomi vidék fundamentalista sivatagának terjeszkedése fenyeget. A “bűnös város” és a “romlatlan vidék” jelzős szerkezeteinek ellentétpárja nemcsak a magyar történelemből lehet ismerős.

Sajnos Egyiptomban a népi-urbánus, fundamentalista-szekuláris örökrangadó nagyon egyenlőtlen küzdelem. Nasszer és utódai (akárcsak Kemál Atatürktól Reza Pahlavin át, Babrak Karmalon keresztül egészen Szaddam Huszeinig az összes világi önkényúr) tűzzel-vassal próbálták térdre kényszeríteni a “reakciós papságot”, de az üldözéstől az csak erősebb lett. Mert a korrupcióval, a lejáratódott nasszeri állampárt és katonai bürokrácia oligarcháival szemben “forradalmi” gyógyírt kínál a tanulatlan paraszti tömegeknek.

Egy jól működő, piacelvű nyitott társadalom ezerszer hatékonyabb a fundamentalizmussal szemben, mint a legkegyetlenebb zsarnokság. Izraelben is van egy elég jelentős, intoleráns zsidó fundamentalizmus, de az soha nem tudta (és nem is akarta – a szerk.) felszámolni a liberális demokrácia alapintézményeit. Az Izraelt 1948-ban megalapító zsidók többsége Európából jött, ahol a két világháború között, a nácizmus hatalomra jutása előtt szerezhettek gyakorlati tapasztalatokat a demokráciáról. Őseik pedig megtapasztalhatták a XIX. század végére, XX. század elejére lezajló emancipációt, szekularizációt, alkotmányozást. Izrael nem tökéletes, fair módon nemcsak lehet, de kell is bírálni. Ám még ilyen fogyatékosságokkal is ezerszer különb az egyéni jogok tekintetében, mint a “leghaladóbb” arab rezsim.

Az iszlám világban pont ez a demokráciatapasztalat hiányzik. Az ottani átlagpolgár demokráciaképe gyökeresen más. A népszuverenitásról, népuralomról csak nagyon homályos, gyakran önellentmondó fogalmai vannak. S ebbe legtöbbször nemigen fér bele a piacgazdaság, a szabad verseny, egyház és állam szétválasztása, a törzsi-felekezeti hovatartozástól független, azonos jogok, a korlátozás nélküli véleményszabadság az államvallás és az államvezetés bírálóinak.

Az iszlám tömegek azért is háborodtak fel annyira a Mohamed-karikatúrákon, mert javarészük meg volt győződve róla: a Próféta “gyalázása” a Nyugat kormányainak jóváhagyásával történt. Személyes és közvetlen tapasztalat híján elképzelni sem tudták, hogy a nyugati világlapok, portálok a hatalomtól függetlenül működnek. S ahogy az iszlám kisember nemegyszer elhiszi: a nyugati médiát valamiféle “zsidó központok” irányítják, úgy gyakran a teljhatalmú király vagy elnök helyére is csak egy teljhatalmú főpapot tud elképzelni.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy az arab emberek nem érdemlik meg a demokráciát, s főleg nem jelenti, hogy genetikailag alkalmatlanok rá. De a történelmi adottságokat, melyek a demokráciához való jutásukat blokkolják, nem szabad politikai korrektségből elhallgatni.

Senki nem mondja, hogy az arab demokráciadeficitért csak a régió társadalmai felelősek. Számos nyugati mulasztás, bűn és tévedés hozzájárult ahhoz. Irak demokratizálása például – finoman szólva – nem volt egy sikertörténet. Mert úgy fogtak bele, mint Lázár János az igazságtételhez: kollektív bűnössé nyilvánítással. Az Irakot megszálló amerikaiak 2003-ban megpróbálkoztak azzal, hogy az országot 35 éven keresztül uraló Baath Párt összes tagját kizárják a vezetésből. Az ideiglenes államhatalmat gyakorló Paul Bremer kormányzó stábja kiadott egy rendeletet, hogy a volt párttagok “a felső három vezetési szinten nem tölthetnek be semmilyen pozíciót sem a minisztériumokban, sem az állami vállalatokban, sem más kormányzati intézményben.” (Rajiv Chandrasekaran: Zöld zóna – Fejedelmi élet a Smaragdvárosban. Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010. 96.o.)

A hatás katasztrofális volt, a közigazgatás csaknem lebénult. Hiába figyelmeztették őket: egy totalitárius országban a pártnak nemcsak a verőemberek és parancsnokaik, politikai feletteseik, de lényegében az összes állami tisztviselő, egyetemi professzor, önkormányzati bürokrata, kórház-és gyárigazgató, stb. a tagja kellett legyen. Márpedig nélkülük az állam összeomlik. “Ha a volt párttagokkal normálisan bánnak, és ők is megkapják az őket megillető jogokat, a párt is megszűnik… De ha nem, a Baath Párt újra erőre kap.” (Uo. 71.o.)

Felelős a Nyugat is, hogy nem látta be: a demokráciát képtelenség rendeleti úton bevezetni. De nem tekinthetünk el attól sem, hogy belássuk: a “forradalmár” arab földön sem szükségszerűen demokrata.