Jól belemaszatolt a Moody’s a konteo-bizniszbe. Leminősítette – no, nem “hazánkat”, hanem a magyar állampapírokat, másnap pedig kilátásba helyezte az összes európai állampapír leminősítését. Ám közben újra meg újra megismételte az amerikai államkötvények kockázatára vonatkozó, hasonlóan negatív várakozásait.

Akkor most melyik közkeletű tétel igaz? A “koncentrált támadás” Magyarország ellen, amelyet nyilatkozatai szerint meggyőződéssel oszt a nemzet miniszterelnöke és nyomozati cselekmények ígéretével támaszt alá a belügyminiszter? Vagy az Amerikával szembeni európai Minderwertigkeitsgefühl terméke, a “globális versengés az atlanti térség ellenőrzéséért” (amelyhez a napokban a jobb sorsra érdemes Századvég Intézet csatlakozott)? Vagy az, amit oly gyakran hallunk a tőkepiaci buborék 2008-as kidurranása óta: “a hitelminősítők a bankok nyeresége érdekében elhallgatták a kockázati tényezőket”? Egyáltalán: oktalanul farkast kiáltanak a hitelminősítők, vagy bűnösen halogatják a kockázatok feltárását?

“Ha mindenkit leminősítenek” – jegyezte meg kajánul közgazdasági oklevéllel is rendelkező, ám a “klasszikus közgazdasági paradigmának vége” divatnak erősen kitett mérnök ismerősöm – “akkor jó, akkor nem csináltak semmit.” Ami igaz is lenne, ha a hitelminősítők valamely sunyi összeesküvők oldalán, a világpolitikai bulvár-thrillerek erőjátékaiban vennének részt.

Csakhogy nem az a dolguk. A befektetőknek szolgáltatnak információkat befektetéseik minőségéről. Függetlenül attól, hogy a befektetés tárgya magyar, európai, vagy amerikai állampapír, banki kibocsátás, miegyéb, és függetlenül attól, hogy a befektető európai, amerikai, magyar, afgán vagy szuahéli. Alkalmasint elég szigorú és nyilvános, auditált szabályok szerint.

Állj meg Gyuri! (A mozdonyvezető: Matolcsy György):

Amitől persze még elkövethetnek, és követnek is el hibákat. Néha későn, vagy túl korán reagálnak – ám ha túl sokat tévednek, kiszorítja őket az üzletből a bőséges konkurencia. A három legismertebb szolgáltató, a Standard and Poor’s, a Moody’s és a Fitch csak a jéghegy csúcsa, mögöttük elemzők és intézmények ezrei. Olyan épeszű befektetője pedig nem akad a világnak, aki egyetlen minősítő ügynökséget követne vakon.

A konteo-dramaturgiát nem érdemes elemezni. Ősi mesék gonosz varázslókról és ellenük hadba szálló, csillogó páncélzatú lovagokról, modern változatban. De mi indít felnőtt embereket, sőt, nagyhatalmú politikai szereplőket arra, hogy világukat mesefigurákkal népesítsék be, egy-egy isteni hatalommal felruházott, gonosz, vagy jóságos hősbe sűrítsék az egymással versenyző szereplők tömegét?

Nem szeretek, érvelés helyett, tekintélyeket idézni – nincs olyan ostoba állítás, amelyhez ne lehetne, némi kereséssel és csúsztatással, dupladoktori címmel, egyetemi katedrával hitelesített idézetet pászítani -, de ez igazán bibliai tekintélytől származik: „Mikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek, de amikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. Most még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre.” Pál első levele a korinthosziakhoz.

Nem futballmeccs ez, könyörgöm. Nem egy-egy, a trikolór színeibe öltöztetett csapat szállítja a drukkereinek termékét, a nemzeti szupremácia illúzióját. A játékosok persze a focipályán is tudják, hogy az ellenfél benne van a brancsban, közösek az érdekeik. Ha a másik csapat kutyaütő, akkor se néző, se nézettség, se bevétel. Tudják ezt a piacok versenyzői is: a “legyőzendő csapat”, Európa, Amerika, Magyarország vagy Burkina-Faso – vevők, szállítók, befektetők… partnerek.

Amerika kollektív érdeke egy erős Európa, Európáé egy virágzó Amerika, és együtt érdekeltek a világ fejlődésében és jólétében. Nincs olyan gazdasági szereplő, a szereplők bármely csoportja, akinek Magyarország romlásához bármiféle érdeke fűződnék. Éppen fordítva. Az egyes vállalkozások ezenközben megküzdenek egymással a legsikeresebb autógyártó, szoftverfejlesztő, vasöntöde, baleseti kórház, borászat, balett-társulat és futballcsapat címért.

Az államok, régiók ezzel szemben a versenypálya-üzletben vannak. Olyan környezetet kell teremteniük, amely vonzza az értéktermelő tőkét és munkát. Infrastruktúrát, kulturális közeget, élet- és munkakörnyezetet, és biztonságot – a közösségi szolgáltatások minél magasabb szintjét, minél alacsonyabb adókért cserébe.

Ez lenne ugyebár az államok dolga. Jó pályát építeni, ahol mindenkire érvényesek, átláthatóak, tartósak a versenyszabályok és a többit ráhagyni a versenyzőkre. Amikor ez nem akar sikerülni, akkor kerülnek elő a mesék.