Mellár Tamásnak nincs.

Szabadjon hozzászólnom az egykulcsos-vitához, bár nem vagyok közgazdász. Mentségemre szolgáljon, hogy az is dilettáns volt, szebben mondva hályogkovács, akitől az egész k-európai flat tax-hullám dokumentáltan elindult, nevezetesen egy erős nemzeti érzelmű, fiatal észt történész.

Mellár Tamás, aki egy a kormányt mostanában bíráló (volt) Fidesz-barát szakemberek közül, a következőket írja a Népszabadságban (a “jobboldali”, de akár a konzervatív jelzőt is fenntartásokkal használnám; Mellár konkrétan a Németh László-féle harmadik út modernizált változatát kívánja) :

“Az egykulcsos jövedelemadóval kapcsolatban hasonló a helyzet, szintén a nyolcvanas évekből és szintén Amerikából származik (Hall és Rabushka volt az atyja). A fejlett országok közül egy sem alkalmazza, a felzárkózó országok közül elsősorban azokban volt sikeres a korábbi években, ahol valamilyen kedvezményes adózási sávot megtartottak. Nálunk viszont olyan szerencsétlenül szélsőséges bevezetése történt, hogy az lett volna a csoda, ha sikeres lesz. A jómódúak javára megvalósított jövedelemtranszfer ugyanis elég egyértelművé tette, hogy sem a kereslet bővülésére, sem a munkakínálat növekedésére nem lehet számítani.”

Jellegzetes példája ez annak, hogy az elit kései Kádár-korban indult részének tájékozódása gyakorlatilag leállt 1990-nel, pontosan azzal az évvel, amikor bekerült a hatalomba (Matolcsy az iskolapélda), és pontosan azért, mert  bekerült: ez a tény visszaigazolta addigi ismereteit, többre nem volt szükség.

Hall és Rabushka egyfajta flat taxet javasoltak. Az az ember viszont, aki az egykulcsos adót a térségben elsőként kezdeményezte (az ottani közgazdászok ellenkezésével szemben), és akit aztán a térségben mindenütt másoltak, Mart Laar észt miniszterelnök, garantáltan nem olvasott Hallt és Rabushkát. Egyetlen közgazdasági könyvet olvasott, ez pedig nem volt más, mint Friedmantól a Free to Choose. Úgyhogy az egykulcsos adót a lehető legortodoxabb, mindenre kiterjedő változatban vezette be 1993-tól.

Az a képzet, hogy az egykulcsos adó = egykulcsos jövedelemadó, és attól működik, hogy alul van kezdvezményes sáv, az észt stb. átalakulás meg nem értéséről tanúskodik. A “jómódúak javára megvalósított jövedelemtranszfer” ugyanis nem a bevezetés szélsőséges formája, hanem az értelme. Naná, hogy a jómódúaknak kedvez, mert az a lényege, hogy legyenek jómódúak. Magyarán, azért volt rá szükség, mert a kommunizmus letaroló évtizedei után szinte a semmiből kellett létrehozni a tulajdonos, vállalkozó középosztályt. (Ugyanezt szolgálta egy másik íróasztalnál született módszer, a cseh kuponos privatizáció, aminek bizonyos elemeit az észtek is átvették.) Mindez független pl. Hall és Rabushka elméleti konstrukciójától, bár a gyakorlati megvalósításban segítséget jelenthetett.

A “szinte a semmiből” gazdasági és szociális értelemben értendő. A kulturális alapok megvoltak. Észtország nem létezne a Hanza-városok, Tallinn, Tartu, Narva és Pärnu nélkül (bár Narvát erősen eloroszosították). Ma ezekben él a lakosság fele. A cári időkben a föld fele német nagybirtokosok, másik fele észt kisgazdák kezében volt, a függetlenség elnyerése után a német birtokokat államosították és felosztották, így a kisbirtokosok kezén átlagosan nemcsak annyi föld volt – ellentétben mind a Nagyatádi Szabó-, mind a Nagy Imre-féle földreform eredményeként előállt helyzettel -, amennyi a nyomorhoz elég.

Az észtek skandináv tudatúak, lutheránusok, a szovjet időkben is a finn tévét nézték, a Tartui Egyetem liberális fészek volt. (Lotman azért kapott itt katedrát, mert zsidó származása miatt Leningrádban nem kaphatott.) A Gorbacsov-időkben keresetlenül elmondták nekem az etnikai rangsort, és ennek alapja nem a vegytiszta etnikai nacionalizmus volt, hanem az államtól, történetesen a szovjet államtól való lelki függetlenség foka: elsők természetesen az észtek, utánuk jönnek a cigányok, mert ők legalább kereskednek és megpróbálnak úgy megélni, ahogy tudnak, és az utolsók az “oroszok”, pontosabban a keleti szláv bevándorlók, akik semmi máshoz nem értenek, mint hogy kihasználják a katonai-belügyi megszállásból adódó előnyöket.

Magyarországon ezzel szemben a politikai átalakulás pillanatában már volt középosztály, tulajdonos középosztály is, amelyiknek nem az államtól való függetlenség volt az abszolút érték, hanem fordítva: számára az államhoz fűződő jó viszony a jólét kulcsa, és a következő húsz év ezt a tudást csak igazolta és még jobban bevéste. Ilyen körülmények között a 21. évben bevezetett egykulcsos jövedelemadó szép dolog, de teljesen haszontalan, valóban nem szolgál mást, mint meddő (végső soron fogyasztási célú) jövedelem-átcsoportosítást, még egy ajándékot az államhű középosztálynak.

Mondom, ahol bevezették az egykulcsos adót, ott az értelme a középosztály gyors (újra) létrehozása volt. Hogy ezen túl milyen mentességekkel gondoskodtak arról, hogy a szegények ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, az a lényegen nem változtat. (De megjegyzem, Észtországban 2000-ben a vállalati tiszta nyereségre vezettek be kedvezményt az általános rátához képest.)

Még egy óriási különbség: se a balti államokban, se Csehországban, se Szlovákiában, de még Romániában sem volt szó semmiféle szabadságharcról a Nyugat ellen. Fordítva: a szabadságharc a Kelet ellen folyt, és az volt a módja, hogy ezek az országok előbb vagy utóbb belevetették magukat a globalizáció (= a Nyugat) karjaiba. A Kelet Oroszországot jelentette, és abból, hogy Orbán – szándéka ellenére – elfuserálta az orosz kapcsolatot, nem következik, hogy nem azt jelentené nálunk is, ha sikerült volna.

A mi jelenlegi kormányunk tehát pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amit a felzárkózó köztes-európai országok mind megtettek: elhárítja a Nyugatot, és az államtól való függetlenséget bünteti.Tökéletesen mindegy, hogy 10 százalék a társasági adó, ha a valamennyire működő ágazatokra különadókat vetnek ki, s alig burkolt erőszakkal a kormány által kedvelt néhány “‘magyar” nagyvállalat felé billentik a piacot, amelyeknek a menedzsmentjét, Fidesz-közeli rokonaikat, barátaikat és üzletfeleiket, valamint az őket kiszolgáló államigazgatási személyzetet még külön megjutalmazzák a jövedelemadójuk csökkentésével. A szükségképpen bekövetkező krach elrettentő hatását pedig fölösleges részletezni.

Ha Orbán nem látja be “magától” (értsd: nyomatékos külső figyelmeztetésre), hogy le kell mondania, akkor nagyjából két lehetőség van: vagy az államcentrikus magyar gazdaság fő pilléreit is elsodorja az ár, vagy a most favorizált “magyar” oligarchák és politikai szövetségeseik cserélik fel Orbánt egy belátóbb egyéniségre. Ami nem hoz megoldást, de a 2011-ig megszilárdult rendszer fokozatos erodálódásához vezet.

Ha gyors összeomlás van, vagy ha az erózió elér egy bizonyos mértéket, akkor lehet elölről kezdeni, és akkor lehet haszna az egykulcsos adónak. Jelen pillanatban a Bokros-féle háromkulcsos megoldás tüneti kezelést jelenthet, mert ezt a felső réteget nincs értelme se megajándékozni, se ösztönözni, a szegényeket pedig nem ajánlatos tovább hergelni (a jövedelmi közép – nem a középosztály – meg békén lenne hagyva). Másfelől kétségtelen hátránya, hogy az egykulcsos adó gondolatát úgy kiverné az emberek fejéből, hogy akkor se lehetne bevezetni. amikor valóban szükség lenne rá. Dehát úgysem az történik, amit Bokros mond.