A demokráciákban (ide értve a Kelet-Európában kialakulófélben lévőket is) és a piacgazdaságokban (ide értve az európai korporatív állami irányítással működőket is) az a szép, hogy pillanatok alatt – bár ezek néha évek, évtizedek is lehetnek – bebizonyítják annak a gondolatnak az abszurditását, hogy a politika felette áll a piacoknak. Ugyanis lényegében ez a gondolat húzódik meg minden autoriter, az állami politikai akaratot a piac ítélete fölé helyező törekvésben.
A jó hír az, hogyha a piacok be tudnak férkőzni az államhatalom réseibe, szinte minden esetben legyőzik az állami akaratot. A mellüket döngető államok nem olyan erősek, mint azt szeretnék magukról elhitetni. Lényegében ennek vagyunk tanúi az euró nevű politikai kreálmány vergődésében, és ezt demonstrálja a magyar rezsim veresége is a piacok ellen folytatott „szabadságharcban”. Mert senkinek ne legyen kételye afelől, hogy a rezsim szabadság alatt azt érti, hogy a politika, tehát az állam a piacok ítéletétől függetlenül szolgálhatja egy klikk hatalmi és gazdasági érdekeit. És ehhez még ideológiát is teremtett. Nos, ez az ideológia szenvedett most látványos vereséget.
Technikailag azt a jelenséget, ami a rezsimet meghátrálásra kényszerítette, likviditáshiánynak hívják. Más szóval elfogyott az a pénz, amivel az államadósságot finanszírozni lehet. Ennek a problémának a megoldására született a rezsim terve, amit eufemisztikusan „unortodox gazdaságpolitikának” becéztek. A terv lényege, mint a legtöbb államok által szőtt tervé: sorozatrablás.
Első lépésként kiraboljuk a nyugdíjmegtakarítókat. Második lépésként bankot rabolunk: ráverjük a pénzintézetekre a nem forint alapú hitelek veszteségeit. És a harmadik lépés az igazi nagy rablás, amikor elinfláljuk a gazdaságot. Az infláció a legnagyobb, monetáris rendszeren keresztüli vagyontranszfer: vagyont transzferál a kölcsönadótól a kölcsönzőhöz. Olyan kicsinyes dolgokkal pedig, hogy ehhez a magántulajdont, a szerződésjogot, a központi bank függetlenségét meg kell erőszakolni, nem törődünk. Ha kell, megváltoztatjuk a törvényt akár visszamenőleg is, hiszen kétharmadunk van. Térjünk csak vissza a hetvenes évek államháztartási elveihez, és tegyük őket megreformálhatatlanná.
Az első lépést már megtettük akkor, amikor még ellenzékben meggyőztük az országot arról, hogy 300 Ft-ot legálisan fizetni nincs rendben, 30 ezret illegálisan rendben van.
Persze hiba csúszott a számításba. Mint a mellékelt ábra is mutatja, a nyugdíjpénztári megtakarítások rekvirálásának semmilyen államháztartási pozitív hatása nem volt. Sőt, ártott, ami nem túlságosan meglepő, hiszen a nyugdíjigény nyilván nem csökkent, de közben sikerült meggyőzni a befektetőket arról, hogy Magyarországon a magántulajdont semmibe veszik. A bankok torkán lenyomni a 180 Ft-os svájci frankot se járt valami nagy eredménnyel. Az emberek többségén legalábbis, akiknek az infláció hatására elszabaduló valutaárfolyamok leginkább ártanak, nem segített. Azt azonban elérte, hogy most még azokat is sikerült meggyőzni Magyarország megbízhatatlanságáról, akiknek az első rablás még nem lett volna elég meggyőző érv. És ezek után csodálkozunk, hogy nem veszik a bankok az állami kötvényeket.
Mindezzel nem a gazdaságpolitika „unortodox” mivolta a baj. Aki már elgondolkodott a gazdaság és pénzügyek kérdéseiről, nyilvánvalóan voltak, vannak fenntartásai a tankönyvi igazságokkal szemben. A gazdaság törvényei túlságosan kaotikusak ahhoz, hogy megértsük (persze, ha valami kaotikus, az nem jelenti azt, hogy nincs). A baj az unortodox moralitással van.
Az, hogy a kormány most lenyelte a békát és visszament az IMF-hez, alapjában véve jó hír. Persze ettől az a majdnem hárommillió ember még nem kapja vissza a nyugdíj-megtakarítását. Az Alkotmánybíróság jogkörei nem jönnek vissza, a visszamenőleges törvények megmaradnak. De legalább jó lecke a rezsimnek arról, hogy kétharmad ide, kétharmad oda, a politika felett van kontroll. Kár, hogy ez a lecke kicsit drága volt, és tízmillió emberrel fizettették meg. De ezt írjuk az élet számlájára. Az élet így bünteti azokat a közösségeket, amelyek nem tudnak vezetőket választani, és nem tekintik alapértéknek a magántulajdon szentségét.