Ami a gazdasági szabadságharc témáját illeti, eljött a szarkazmus ideje. De a pánikreakció, amely az “IMF” karjaiba hajtja vissza a magyar kormányt, feledteti azt, hogy pártunk és kormányunk nagy valószínűséggel ebben a témában is hazudott másfél éven át. (Az IMF körüli idézőjel nemsokára meg lesz magyarázva)

Nem volt itt semmiféle szabadságharc.

Tán idézzük fel, mi történt előtte. 2010. június 17-én Szapáry György, a tárgyalások lebonyolítására (pontosan arra) kinevezett miniszterelnöki főtanácsadó közölte: “/A/  készenléti hitelkeretről szóló, októberben lejáró szerződést a kormány decemberig hosszabbítaná meg, hogy ne keletkezzen törés a programban, és 2011-re egy új megállapodást kíván tető alá hozni.”

Ha valaki nem hinne a szemének: az Orbán-kormány hivatalba lépésekor azt tervezte, hogy meghosszabbítja a Gyurcsányék által kötött szerződést, és új megállapodást köt a lejárat utáni időre. (Nemcsak az IMF-fel, hanem az IMF-fel és az Európai Unióval, ahogy aztán a tárgyalóasztaltól sem csak az IMF delegációja állt föl.)

Július 1-jén az új gazdasági-pénzügyi csúcsminiszter, Matolcsy György bejelentette: “Magyarország az EU-val és az IMF-el kötne új “elővigyázatossági” megállapodást 10-20 milliárd eurós összegben a következő két évre (…) sikerülhet a hitelnyújtó szervezetekkel olyan hitel megállapodást kötni, amely nem zárja ki a 3 százalék feletti államháztartási hiányt azonban ezért a kormány 2011 és 2012-ben komoly szerkezeti reformokat valósítana meg melyek jelentős többletköltségekkel járnak majd.” (Felhívom a figyelmet az összegre, feltűnően hasonlít a magánnyugdíjkasszában később, izé, megtalált pénzre.)

Folytatás: “A tervek szerint egy 3,0-3,8 százalék közötti jövő évi GDP-arányos államháztartási hiányban sikerül majd megállapodni a jövő évre, így 3 százalék körülire mérséklődhet, a hiány 2012-re. Ennek ellent mond az IMF-fel és az EU-val kötött, októberben lejáró megállapodás mely jövő évre már 3 százalék alatti GDP-arányos államháztartási hiányt irányoz elő. Az IMF várhatóan nem fog ragaszkodni a hiány 3 százalék alá szorításához ugyanakkor ez az EU számára továbbra is nagyon fontos.” Megint tessék megkapaszkodni a billentyűzetben: az EU volt a zordabb. Az IMF (legalábbis Matolcsyék becslése szerint) beleegyezett volna a kicsit nagyobb hiányba (amit szintén nem sikerült tartani, de nagyon nem, strukturális reformok nélkül se, nyugdíjrablással együtt se).

Az egyeztetések július 18-án, hétfőn értek volna véget, de a két delegáció 16-án, szombaton felállt és távozott. Nem egyszerűen arról volt szó tehát, hogy nem tudtak megegyezni, hanem arról, hogy érte őket valamilyen inzultus, amiért nem is akartak már megegyezni. Az origo megpróbált utánajárni, mi történt, de mivel más forrása nem volt, mint (közvetve) maga a súlyosan érdekelt Orbán, illetve az Orbántól függő, sok esetben rosszul informált fideszesek, az adatok megbízhatósága több mint kétes. A szakításnak az a feltételezett oka például, hogy “az IMF nem csak abba akart beleszólni, hogy mekkora legyen a hiánycél, hanem abba is, hogy azt milyen intézkedésekkel érjék el”, egyszerűen röhejes, mert hát annyira az Orbán-kormány se volt hülye, hogy ezt ne tudja az IMF-ről a tárgyalások előtt, mint ahogy tudta is, lásd fentebb. Orbán úgy tálalta a dolgot, hogy az IMF a bankadó terve miatt sértődött meg. Olli Rehn egyértelműen utalt rá, hogy az Uniónak nem tetszettek  a “piactorzító törvénytervezetek”, részint  MNB függetlenségének tervezett csorbítása. De önmagában ez sem elég a feldúlt távozáshoz, valószínű, hogy a magyar küldöttség – ekkor már Matolcsyval az élén – valami történelmi kuriózumnak számító diplomáciai otrombaságot követett el.  (Saját elméletem szerint legalábbis nem használt a megegyezésnek, hogy az előző napon parlamenti elnökké nevezték ki az IMF-et lekommunistabandázó Kövért.)

A lényeg az (lásd a belinkelt híradásokat), hogy az első napokban egy árva szó sem esett szabadságharcról. Sőt, még arról sem, hogy mi zavartuk el szándékosan az “IMF”-et, és nem az Orbán-kormány követett el akkora hibát, ami a tárgyalások beütemezett lezárása helyett azok idő előtti megszakadásához vezetett. Orbán ekkor még csak habogott, és Matolcsyhoz utalta az érdeklődőket. Továbbá, mint a cikkekben olvasható, Orbán is, Matolcsy is bízott abban, hogy az “IMF” túlteszi magát azon a valamin, ami miatt sürgősen el kellett utaznia (és amit azóta sem érdemes az orrunkra kötni), és pár nap múlva úgyis folytatódnak a tárgyalások.

A “szabadságharc” fogalmát először nem is Orbán, hanem – fogni a karfát – a Jobbik, egészen pontosan Hegedűs Tamás frakcióvezető-helyettes dobta be a botrány másnapján, július 17-én, vasárnap. Hogy folytassuk a filologizálást: még Gréczy Zsolt is előbb használta – a fideszes rizsát összefoglalva – a “szabadságharc” kifejezést egy július 19-i Stop-cikkben, illetve egy Gyurcsány nevű szerző a 2010. július 20. 6:00 keltezésű blogposztjában. Ekkor már megjelent a Magyar Hírlapban “Rosenbergék” címmel annak a figurának a sült nyilas cikke, akinek se a nevét nem írjuk le, se linket cikkeihez nem adunk, de itt már Fidesz-közeli propagandistától hangzik el a “szabadságharc” szó. Erős antiszemita tartalommal, nyersen megfogalmazva azt a felszínen szalonképes célzatot, ami az ellenségnek az IMF-re, éspedig a hazai, de nem kóser bankokkal szolidáris IMF-re való leszűkítésében rejlik.

Ennyi segítség már elég volt ahhoz, hogy Orbánékat kiszabadítsa nagyfene retorikai megszorultságukból. Matolcsy a Gazdasági és Szociális Tanács július 22-i, pénteki ülésén alkalmazta először a “pénzügyi függetlenség” kifejezést  (ekkorra járt le az a “néhány nap”. amikorra az ‘IMF” megenyhülését saccolták). A kormány ezekután megkönnyebbülten átvette a nyilas terminológiát, bemagyarázta magának is, hogy “gazdasági-pénzügyi szabadságharcot” folytat, és ő “paterolta ki” a szemét “IMF”-et (nem pedig fordítva, az IMF és az EU vette le a kezét Magyarországról). A hazugság belső meggyőződéssé vált.

Az Orbán-kormány tehát az eltelt másfél évben kétszeresen is hazudott: szabadságharcnak hazudta a katasztrofális gazdaságpolitikát, amitől most visszakozni kénytelen, és hazudott arról, hogy miért indult el a szakadék felé vezető úton. Az első hazugságot nem vették be a kritikusok a szakmában és a médiában; a másodikat (mármint hogy Orbánék szabad döntéssel választották ezt az utat, és nem a 2010. július 16-án megkapott pofont álcázták kiosztott sallernek) sajnos hajlamosak voltak bevenni.

A bajt tetézi, hogy pillanatnyilag a magyar parlamentben nincs olyan erő, amelyik őszintén vagy akárhogy az IMF, azaz  a strukturális reformok pártján állna. Úgyhogy az a brutális vereség, amit az orbáno-matolcsyzmus most elszenvedett, a politikai szférán belül senkinek sem hoz arányos nyereséget. Lose-lose situation. Marad a kérdés: mi kell még ahhoz, hogy a nép fölébredjen, és tisztába jöjjön az egész jelenlegi politikai kaszt alkalmatlanságával?