“Botond apánk buzogánya
Bizánc híres érckapuján
Semmi sem volt ahhoz képest,
Mire a mi harcunk képes,
Huj, huj, hajrá!”

Ha jól emlékszem, a Dukay családban olvastam ezt a nyilas csatakiáltást, és máig ott prüttyög a tudatom hátuljában. Megigézett. Nemcsak a könyörtelen kreténségével. A magyar mentalitás egyik fajtáját ennél tömörebben nem fejezi ki semmi.

Botond, mint köztudomású, akkora rést ütött a X. század közepén az akkori keresztény világ legfényesebb civilizációs központjának kapuján, hogy egy gyerek átfért rajta. Más kérdés, hogy mire mentek vele a kalandozó magyarok. A hagyomány szerint a bizánci császár inkább megígérte, hogy adót fizet, csak tűnjünk onnan. De aztán semmi jele, hogy Bizánc nekünk adózott volna, közben voltak a bolgárok, akikkel több bajuk volt. Mindenesetre ismerős a felállás: adva van a korabeli Európa legfejlettebb pontja, és mi megmutatjuk neki, hogy nem lehet velünk lacafazázni.

Mindig is úgy láttam magam előtt a rigmus harsogóját, mint életerős, tiszta tekintetű fiatalt, csillog a szeme, erős pofacsontján pirospozsgás bőr feszül, vonásai szabályosak, magabiztos és jól érzi magát a világban. Csapatember, nem hogy nincs egyedül, de van egy népes közösség, aminek minden tagjával egyetért, az egyik kezdi a mondatot, a másik tudja a végét. Tökéletes biztonsággal, szemernyi kétely nélkül azonosítják az ellenséget, és bíznak a jövőben.

Mindezt mikor? Egy biztosan és nagyon elvesztett háború végső hónapjaiban. Amikor már az országban vannak az oroszok. Azt mondanám erről az optimizmusról, hogy nem fér a fejembe, dehát minden emberi dolgot meg lehet érteni. Csak nehéz és ijesztő. Vannak gonoszok, akik hatalmat akarnak, amikor még nincs nekik, és megszerzik. Vannak öngyilkos hősök, akik szembeszállnak a gonosszal akkor is, ha tudják, hogy nincs esélyük. Vannak quislingek, pétainek, kádárok, akik látják, hogy a gonosz erősebb, és az ő országukban beláthatatlan időre be fog rendezkedni,és együttműködnek vele. Lehet, hogy harmonizálnak vele eszmeileg, lehet, hogy nem, lehet, hogy részben, széles a skála

De az történeti kuriózum, mondhatnám, hungarikum, hogy valaki akkor áll egy teljesen esélytelen és hazáját megszállva tartó rossz mellé, amikor annak minden emberi számítás szerint legföljebb hónapjai vannak hátra – és ez a valaki hisz abban, hogy a vesztessel együtt ő is győzni fog. Se tisztességesen nem cselekszik, se a bőrét nem menti, mert nem csak nincs tisztában a valósággal, de nem is érdekli a valóság. Attól tartok, ilyen a világtörténelemben nem volt. Ez a nyilasok megkülönböztető jegye, nem a gyilkolás.

Természetes, hogy az gyilkol, aki nem fogadja el magára nézve kötelezőnek a való világ normáit, de a nyilasok azelőtt hosszú éveken át nem gyilkoltak (alkalmasint civilekként kevesebb ember halálát okozták, mint az 1944. október 15-ig Horthynak engedelmeskedő legitim erőszakszervek képviselői). A valósághoz fűződő viszonyuk ellenben ugyanolyan volt mindig.Ha a németek nem fanyalodnak rájuk, akkor a nézeteik (mondom, a nézeteik, nem a cselekedeteik) önmagukban nem számítanának tabunak. Így se számítanak, csak nincsenek önmagukban.

Ha próbálom megérteni, hogy mi az, ami nem engedte látniuk a valóságot; olyasmiket találok, mint a sérelmi nacionalizmus; az etnikai esszencializmus (aminek az antiszemitizmus történetileg csak folyománya, a nyilasok nem a náciktól lettek antiszemiták); az a képzet, hogy az akarat hatékonyabb a demokráciánál; a meggyőződés, hogy a Nyugat hanyatlik; a mítoszokban és összeesküvés-elméletekben gondolkodás; a gyanakvás mindennel szemben, ami nem föld, ami város, ami nem “munka”, hanem “élősködés”, ami középvállalkozásnál nagyobb és magántulajdonban van, hát még ha nem olyasmit állít elő, ami megehető vagy kézzelfogható. A nem magyar irányból jövő igazságtalanság megszüntetésének vágya. Az a meggyőződés, hogy a magyar út a nyerő, mert magyar.

Optimizmusuk töretlen, mindent jól csinálnak az egész világgal szemben. Mivel a saját kreált valóságukban élnek, ahol nem tudnak hibázni, az a másik valóság, ami szerint minden elrontanak, hazugság. A referenciapontjai érvénytelenek vagy nem léteznek. Ha eljön az igazság pillanata, az összeomlás, akkor már megvan a kész elmélet: a plutokraták (modern nevükön “nemzetközi pénzügyi körök”), akik bezzeg a kommunistákkal szövetkeznek, velünk, rendes magyar emberekkel nem, most  bosszút állnak rajtunk. Pedig olyan bazinagy réseket tudunk ütni a kapuikon. Nem értékelik.

Ezek az emberek, kicsik, nagyok, szenvedélyre vannak nevelve.Optimizmusukat eddig nem rendítette meg semmi, jól érezték magukat a bőrükben, és ha nem lehet nem szembenézni az összeomlással, azt úgy élik meg, mint velük szemben elkövetett igazságtalanságot. Sztori vége, tovább lehet gondolni.