A január 1-én életbe lépő alaptörvény szerint: „Magyarország hivatalos pénzneme a forint.”

Verettek az elmúlt ezer évben Magyarország királyai ezüstből, néha rézből garast, dénárt, fillért, obulust, krajcárt és polturát; aranyból márkát, dukátot és tallért, Károly Róbert gazdasági reformjai óta pedig forintot (is), elnevezve azt az első aranypénzt kibocsátó város, Firenze után. Ezt ugyan senki sem foglalta alkotmányba (miként nem foglaltattak alkotmányba az egyéb mértékegységek, a rőf-láb-méter, vagy az icce-köböl-liter változásai sem), így aztán egyik pénznem sem tekinthető történeti alkotmányunk vívmányának, amellyel összhangban ugyebár, az új alaptörvény értelmezendő.

Sajnos nem foglaltatott alkotmányba a pénz értékrontásának gyakorta alkalmazott technikája, a körbemetszés-, vagy a nemesfémtartalom csökkentésének tilalma sem, amellyel oly gyakran éltek a királyi pénzverdék, amikor az adószedés nem fedezte a királyi háztarás, vagy az aktuális háború költségeit. Mígnem Mária Terézia engedélyezte az udvari kamara által felügyelt Wiener Stadtbanco-nak a Bankozettel kibocsátását, amivel megnyíltak a pénzrontás modernebb technikáinak (monetizálás, effélék) lehetőségei is.

A Bankozettel, egészen a napóleoni háborúkig egész jól tartotta magát (1811-ig mindössze 25 százalékkal értékelődött le fémpénz-ellenértékéhez képest), amikor is, az újra induló háború költségeit finanszírozandó, ötödére értékeltetett le. Amit persze megszívott a szentkorona tartományainak – ősi, sarkalatos jogaiból kifolyólag adómentes – nemessége is. Már akinek volt pénze, és meggondolatlanul az állami kötelezvényben tartotta.

Az inflációs úton történő adóztatást nem tudta elkerülni 1848-49 forradalmi kormányzata sem. Hatékony adószedéshez ugyebár, kissé zűrösek voltak a viszonyok, és a nemességet se tette boldoggá az általános közteherviselés frissen bevezetett intézménye. ’49 végéig nem is szedtek adót (a forradalom bukásával aztán ezért is lehetett utálni az adószedő labancokat). A hadsereg felállítására a kormány még a Pesti Kereskedelmi Banktól vett fel hitelt, és ezzel a fedezettel bocsátott ki bankjegyeket, a növekedő hadikiadások viszont már fedezet nélküli kincstárjegyek kibocsátását követelték. Ebben kaptak zsoldot a honvédek, ellenértéket a gyengébben pozícionált hadiszállítók, aztán beváltották, amire tudták. Nem járt túl jól, akinek Világos után is maradt belőle: a magyar kormány bankóit és kincstárjegyeit bevonták és elégették.

Ahogyan vagy 100 évvel később egy brit miniszterelnök, bizonyos Winston Churchill megfogalmazta az állami monetáris politika lényegét: „Inflációt nem okoz, és nem is okozhat más, mint a kormányok, akik többet költenek, mint amennyit képesek adóként beszedni.”

Hogy kerül a forint csizmája az alkotmány asztalára? Legkomolyabb – ismételten ellehetetlenített, elrontott, halogatott – gazdasági ambíciónk az euró bevezetése. Ami azt ígéri, hogy a nemzeti kormányok legalább monetáris eszközökkel nem maszatolhatnak bele országaik gazdaságába, és megszűnik az a mindenre kiterjedő árfolyamkockázat, amelynek következményeit most a devizaadósok érzik közvetlenül a bőrükön, de amelyet minden magánember és vállalkozás visel, akinek költségei a világpiaci árakhoz igazodnak, jövedelme viszont a nemzeti valutában csepeg. Amitől a válság Szlovákiában csak múló nátha, Magyarországon viszont súlyos tüdőgyulladás.

Ha annyi böszmeség után netán megvalósulnak az euró bevezetésének feltételei (sikerül mérsékelni a politikai szavazatvásárlást, korlátozni az ostoba presztízs- és okos lobbi-költekezést, helyére terelni a mindent elöntő és kiszorító államot), akkor kezdődhetnek az alkotmányossági viták? Pedig aggódni nem kell. Ha a monetáris eszközrendszer ki is esik a nemzeti törvényhozás hatóköréből, marad más, amivel bármely kormány, parlament szétmaszatolhatja a saját gazdaságát. Tessék csak megnézni Görögországot.