Blogunk két kiváló írása járja körbe az EU jelenlegi problémáit, legnagyobb részükkel egyetértek. Tökéletesen igaz, hogy az EU egy túlbürokratizált szervezet, az európai államok borzasztóan eltúlzott jóléti kiadásoktól szenvednek, hogy a monetáris unióban túl sokan vannak, akiknek nincs ott a helyük, és így tovább. És tényleg alapvető szükséglet, hogy Európa végre protekcionizmustól mentes, valódi szabadkereskedelmi zóna legyen, ahol biztosított a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása.

Azonban ez csak az érem egyik oldala. Az EU bevallottan politikai vállalkozásként indult, aminek természetesen ára van. Kérdés, hogy ezeket a politikai célokat teljesítette-e.

A legfontosabb eredmény az, hogy az Unió területén már az elődök megalakulása óta nem volt háború, ezt még az angolok sem vitatják. Számos oka van ennek, az egyik például, hogy egy vadászrepülő felépítéséhez mindent körbe kell utaztatni Németországon, Franciaországon és Anglián. A másik meg bizony a jólét. A harmadik meg az, hogy a hidegháború alatt az amerikai védőernyő árnyékában Európa elszokott a hadviseléstől. Baj ez? Az Unión belül semmiképp sem. Az nyilván sokkal problémásabb, hogy így a külpolitikai érdekek képviselete is nehezebb, hiszen nincs mögöttük komoly kényszerítő erő.

Szintén fontos (és érdekes) az, ahogy az egységes európai identitás kezd kialakulni. A mostani huszon- és harmincévesek, akik vannak olyan szerencsések, hogy sokat járnak erre-arra a világban, meg tudják mondani, de Európa tényleg ad egy otthonosság-érzetet. Nem gondolok itt semmi nagy pátosszal előadott butaságra, mint spirituális közösség meg ilyenek. Csak arra, hogy ez az egész szabad mozgás működik, nem okozott sehol semmilyen problémát, és kifejezetten megsértődnék, ha elkérnék az útlevelemet bárhol. Meg arra, hogy fel lehet fedezni, ez tényleg egy olyan közeg, ahol ismerjük a kulturális kódokat, ahol elég jó hatásfokkal működnek a gyerekszobában kapott viselkedési szabályok (már akinek vannak persze). Itt nem érezzük magunkat idegennek.

Nem árt azt a Gere Ádám által említett tényt sem észben tartani, hogy az EU sokat tud segíteni a valódi emberi jogok érvényesítésében – ha lassan és nehézkesen is, de azért lehet benne bízni, hogy egy-egy sajtószabadságot vagy épp magántulajdont sértő tagállami aktus megbukik valamelyik európai szerv előtt.

Végül, de nem utolsó sorban érdemes megvizsgálni, hogyan hat az európai politikai projekt Európa versenyképességére. Azt gondolnánk, negatívan, pont a nanny state, a sok jóléti kiadás és hasonlók miatt. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezek elsősorban tagállami ügyek, tagállami eredetű kényszer az is, hogy a mindenféle sokadlagos jogokat aprólékosan szabályozzák az elvileg szűkszavú, alapelveket rögzítő dokumentumokban, és így tovább.

Az uniós döntéshozó testületek, pont azért, mert sokkal kevésbé vannak kitéve a tagállami politikai perturbációnak, számos esetben sokkal hatékonyabban képesek képviselni a négy alapszabadságot előmozdító érdekeket. Paradox, de igaz: számos euro-bürokrata van, aki igen jól ismeri az általa szabályozott ágazatokat, jelentős ipari / szakmai tapasztalattal rendelkezik, stb., és látja a nanny state problémáit (ennyiben tehát összehasonlíthatatlanul jobb minőségű szakembergárda például a magyar apparátusnál), és el is megy addig, ameddig a tagállami nyomás engedi. És pont ezért nem szabad hagyni, hogy a politikai Európa-projekt elbukjon, akkor ugyanis nem lesz semmi, ami kellő súllyal és legitimitással állna a tagállami ostobaságok útjába.