Okos politikusok tartanak a kötvénypiactól, és joggal. A piacok ugyanis nagyon gyorsan a politikusok fejére olvassák bűneiket. Ha abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a politika mindenek felett áll, tehát kedvükre vehetik semmibe a tulajdonjogot, az önkéntes szerződés szabadságának jogát, vagy népszerűséget hajhászva oszthatják újra a jövedelmeket, homályos nemzeti maszlagra hivatkozva dönthetnek a gazdaság nyerteseiről és veszteseiről, akkor hamarosan abban a helyzetben találják magukat, hogy az államadósságukat megtestesítő kötvényeiket egyáltalán nem, vagy csak olyan áron tudják eladni, amivel az államadósságok finanszírozhatatlanná válnak.

Nem kellett sokáig várni arra, hogy az európai elit és a brüsszeli eurokraták is megtapasztalják ezt. A nagy Európa álma és a tizenhét országot tömörítő európai közös pénz már megszületése pillanatában élet- és piacidegen volt. Az az ábránd, hogy egy mesterségesen kreált pénzügyi egység egyben tarthat pénzügyi kultúrájukban, kockázathoz való viszonyukban, nyelvükben szerteágazó európai országokat, brutálisan találkozott a kötvénypiacok valóságával. A svédek, dánok, britek bölcsen kimaradtak ebből 1999-ben.

Az európai közös pénz nagyon gyorsan rámutatott Európa gyengeségeire, a túlszabályozott gazdaságokra, a magas adókra, a mértéktelen jóléti költekezésre és a közös mezőgazdasági politikában megnyilvánuló protekcionizmusra. Mindehhez még társult az Európai Unió alapvetően antidemokratikus intézményrendszere. Az EU a moral hazard hazája lett.

A napokban sebtében összeállított gyógyír Görögország, illetve Dél-Európa betegségére azért sem kecsegtet sok jóval, mert alapvetően önellentmondásos. A gyógymód lényegében három alappilléren nyugszik. Az első szerint az eurozóna egy 1,2 trillió eurós alapot hozna létre nemcsak Görögország, hanem Olaszország, Spanyolország és Portugália kötvénypiacainak támogatására. A második pillér szerint a görögországi kötvényekbe fektetők (többnyire nyugat-európai bankok) elveszítik befektetéseik ötven százalékát (amiből minden valószínűség szerint 100 százalék lesz), de legalább azzal a megnyugtató tudattal fekhetnek le, hogy a görögök továbbra is hatvan éves korukban mennek nyugdíjba, és ezt a nyugdíjat a befektetők fizetik. Ez persze felhívás keringőre; ha a görögöknek nem kell visszafizetniük adósságukat, akkor miért kellene az olaszoknak, spanyoloknak vagy portugáloknak.

A harmadik pillér pedig a tervek szerint az, hogy a bankoknál a tőkemegfelelési mutatókat 8-ról 9 százalékra emelnék. Ahhoz, hogy 9 százalékra emeljék a bankok tartalékrátáit vagy az kell, hogy kevesebbet kölcsönözzenek, vagy pedig az, hogy tőkét vonjanak be. Miután éppen elvesztették görög befektetéseik felét, és az európai 1,2 trillió eurós alaphoz az államok minden mozgatható pénzügyi eszközt mozgósítottak, nehéz látni, honnan vonhatnának be további tőkét. Marad a második lehetőség, hogy kevesebbet kölcsönöznek, ami az amúgy is rendkívül lassú európai gazdaságok további drasztikus lelassulásához, valószínűleg recessziójához fog vezetni. A nagy európai állam rémálommá vált.

Hogyan tovább? Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank leköszönő  elnöke (aki a körülményekhez képest brilliáns munkát végzett az euró menedzselésében) szerint tovább kell menni az európai zsákutcába, a még szorosabb Európai Unió felé. Mint javasolta, következő lépésként módosítsák az EU alapszerződését, hogy az eurozóna költségvetései felett is az európai szuperbürokrácia kapjon ellenőrzési jogot. Ez tévedés, és csak az európai gazdaságok további gyengüléséhez vezetne.

Lenne persze egy másik lehetőség is, az, amit a britek az Európai Unió gondolatának megszületése óta hangoztatnak: az Európai Unió legyen egy szabadkereskedelmi zóna, semmi több. El kéne felejteni az európai alkotmányt, Maastrichtot, a lisszaboni szerződést és az összes többi antidemokratikusan, érthetetlenül megfogalmazott európai egyezményt. És nagyon jót tenne Európa fejlődésének, ha az európaiak végre felébrednének a bölcsőtől a sírig tartó jóléti államról szövött álmaikból. Egy valódi európai szabadkereskedelemmel a gazdaságok kiszabadulnának az eurokraták szabályozási béklyóiból, így óriási lehetőségek nyílnának előttük.

Kelet-Európa néhány állama számára ez persze katasztrofális is lehet. Az Európai Unió ugyan meglehetősen impotens a jogállamiság, az alapvető emberi jogok és méltóság védelmében, de legalább némi szerepe van a Kelet-Európában megjelenő minidiktatúrák visszafogásában. Magyarországon ugye nem nehéz elképzelni, hogy egyes kormányok mit művelnek még az Európai Unió korlátozott kontrollja mellett is. Rossz belegondolni, mit csinálnának nélküle.