Színházbarát körökben tűrhetetlennek ítélték, hogy a Dörner-Csurka tandem önkényes főpolgármesteri döntéssel megkapta az Új Színházat, amit eddig a “kivételes kapcsolatteremtő képességű” (értsd: az éppen befolyásosabb párt hátsó, ööö, udvarából nehezen kimozdítható) zeneszerző-kultúramenedzser vezetett nem túl szenzációs művészi eredménnyel, de a művelt publikum megelégedésére. És – persze így nem kimondva – nyílt antiszemitizmusnak érezték, függetlenül a társulat és a vezetőség vallási-etnikai összetételétől. Amiben igazuk volt.

Nem ismerik fel viszont, hogy ezzel nem történt semmi újdonság. Ahol államilag tartják fenn a színházakat, és politikusok/bürokraták döntenek a vezetőkről, ott mi sem természetesebb, sőt igazságosabb, mint hogy a fővárosi lakosság számottevő hányadát alkotó, nyilas érzelmű polgártársaknak jusson egy színház, amiről azt gondolhatják, hogy az övék. Ha nyilas érzelműnek szabad lenni, akkor mért ne járhatnának olyan színházba, ami tetszik nekik; vagy amiről azt képzelhetik, hogy tetszik nekik? Más kérdés, hogy ha egy állandó kőszínház pusztán üzleti alapon a nyilas ízlésúek keresletére alapozná műsorpolitikáját, akkorát bukna, mint ide Lacháza.

Borókai kormányszóv… akarommondani főszerkesztő úr egy őszinteségi rohamában közölte is, mi van a döntés mögött:

“Dörnernek a kinevezésében minden bizonnyal egy olyan szándék érhető tetten, hogy a Jobbik világából szavazatokat lehet elhozni, tehát a kulturális területen becsatornázni olyan erőket, olyan energiákat, amelyek egyébként kívül tartva sokkal több kárt okoznak.” (Klubrádió, 2011.10.08)

 

Régi nóta: a Fidesznek szüksége van nyilas érzelmű polgár-, honfi- és nemzettársaink szavazataira, ezért is élte meg halálos sérelemként egy olyan párt létrejöttét, amelyik elhappolja ezeket a szavazatokat. De ha már létrejött, megpróbálja visszaszerezni őket, két úton, éspedig: 1. figyelmeztetés nélkül átveszi a Jobbik szimbolikus-kulturális (azaz csekély költségvonzatú) kezdeményezéseit, mintha a sajátjai lennének, 2. magához vonzza azokat az aránylag iskolázott embereket, akik szerint a Fidesz szájából nem lóg ki elég nagy kapanyél, de akik a hatalmat és a pénzt többre becsülik az explicit zsidózás és cigányozás múló élvezeténél (lásd az elefántos példázatot a kétféle antiszemitizmusról szóló posztban).

Deutsch Tamás, a párt esze, aki Magyarországot reprezentálja az Európai Parlamentben, még egy lépéssel közelebb járt a Csurkadörner-féle műsorpolitika magyarázatához.Ezt tweetelte:

Dörner György szerintem nagyszerű színész. Értékválasztását tiszteletben tartom, mint mindenkiét, politikai álláspontjával nem értek egyet. De miért van az, hogy a szoclib művészértelmiségiek gyakran gyalázatos politikai nézetei sem befolyásolja a művészi megítélésüket, egy magát nemzeti elkötelezettségű alkotónak tartó ember esetében viszont a (joggal vitatható, esetleg akár elfogadhatatlan) politikai nézetei miatt tulajdonképpen magát a művészi tevékenységét is abba kéne hagynia? Mi lenne a XX. századi magyar kultúrával, hogyan nézne ki, mennyivel lenne szegényebb, ha a temérdek, rettenetes kommunista nézetekkel “megáldott” művész nem alkothatott volna, nem vezethetett volna művészeti intézményeket, mert szarházi kommunista volt?”

 

Nézzük csak meg, kiket akar bemutatni Dörner 2012/13-ban:

Csurka István: Írószövetségek harca (vadonatúj agitprop színdarab)

Nyírő József: Jézusfaragó ember (prózai mű adaptációja)

Vörösmarty: Zalán futása (hexameteres eposz adaptációja – ????)

Illyés: Tűvétevők (OK, ez egy létező népies vígjáték, dehát egyfelvonásos, mi lesz még mellé?)

Ibsen: A tenger asszonya (nem magyar)

Csokonai: Karnyóné (isteni, de a magyar hivatásos színjátszás kialakulása előtt írta)

Csurka: A hatodik koporsó (friss agitprop dráma)

Új magyar kortárs darab pályázat útján, ha addig elkészül. (Ha.)

A Stúdióban: Tomcsa Sándor: Műtét (hihetetlenül jelentéktelen szerző, de Székelyudvarhelyen színház van elnevezve róla, tehát csak rendes székely ember lehet)

Sütő András: Káin és Ábel

A különféle dokumentumokban felbukkan még például Petőfitől a Tigris és hiéna, Madáchtól a Férfi és nő (két színpadra nem való irodalomtörténeti érdekesség), Gyurkovics Tibortól a Nagyvizit (akármit állított szegény elhunyt író Aczél György személyes beavatkozásáról, egyszerűen egy bűnrossz, csikorgó darab), Sárospataky István és Németh László egy-egy műve.

Mi a közös bennük? (A Tűvétevőket és Ibsent meg bizonyos értelemben a Táncpestist kivéve.)

Kanyar: a színházművészet nem olcsó dolog, valakinek el kell tartania. Ez a valaki eredetileg uralkodó volt vagy arisztokrata, esetleg az egyház (beleértve az iskoladrámákat), majd a modern korban a néző: a városi középosztály, leánykori nevén polgárság, közvetlenül, azaz jegy- és bérletvásárlással, valamint adózás vagy alapítványok formájában.  Ezt a finanszírozást váltotta ki a városi középosztály mint osztály felszámolása után a szocialista állam. Egyrészt megszüntette a bevételtől való függést, másrészt a magánalapítványok kizárásával az állam kegyétől tette függővé a művészi kísérletezést (szabadságot).

Az intézményeket vezető “szarházi kommunisták” vagy ösztönözték, hogy favorizált írók rossz darabokat írjanak (ezek nélkül igencsak hézagos lenne Csurkadörner repertoárja), de amikor jó kedvük volt, megengedték, hogy tűrt írók írjanak olyan darabokat, amik sikerülnek nekik (a rendszer utálata nem mindig volt párhuzamos a tehetséggel, ezért igen változatos lett a minőség). És a magyar színházcsinálók, színházlátogatók többsége máig ezt az állapotot tartja normálisnak. A jó állam ad pénzt és nem szól bele az írásba meg a rendezésbe – a rossz állam másnak adja a pénzt, és beleszól.

A színházművészet és színműirodalom fénykora Magyarországon is arra az időre esett, amikor a színházat a városi középosztály finanszírozta. Hogy jelenlegi vezető rétegünknek mennyire nincs fogalma a színház és a városi középosztálybeli életforma összefüggéséről, azt a Nemzeti Színház esete bizonyítja. Ennek csak mellékterméke az Új Színház lepasszolása.

Nyilas érzelmű honfitársaink bánatára ez a középosztály Magyarországon nagyrészt zsidó volt (lásd Schöpflin Aladár idevágó fejtegetését A magyar irodalom története a huszadik században c. könyvben), tehát a jó magyar színház öröksége elég nagy részt zsidóktól vagy mételyezettektől származik.

Nyilas érzelmű honfitársaink irodalmi etalonja, a Szálasi-rendszert az utolsó percig szolgáló s az utolsó vonattal Nyugatra távozó gróf hatalmas szerencsénkre igen visszafogott volt a színműírásban. Bár hívei kísérleteznek egyes epikai műveinek dramatizálásával, attól még lásd a Lacházára vonatkozó megjegyzést. Ezért – megfelelő kongeniális felhozatal híján – Csurkadörner és a hasonízlésűek kénytelenek a polgári korszak előttről, utánról vagy mellől választani műveket (utóbbiak vagy nem is előadásra készültek, vagy azon megbocsáthatatlan indokkal hiányoznak a nemzeti kánonból, hogy nem léteznek.) Azon kivételes esetekben, amikor a mű megüti az előadhatóság mércéjét, a nyilas érzelmű és az ilyeneknek befekvő színházi szakemberek képességei nem elegendőek tűrhető előadások létrehozására.

Őszintén kívánjuk nyilas érzelmű honfitársainknak, no meg Borókai Gábor kormányszóv… bocsánat, főszerkesztőnek és Fürtelen-Deutsch Tamás EPK úrnak, hogy járjanak sokat Csurkadörner színházába, szenvedjenek a szükségszerűen rossz előadásoktól, és szenvedéseiket tetézze még az is, hogy nem merik bevallani.

Ui. Őszinte megelégedésemre szolgál, hogy Sütő András jogutódjai nem járulnak hozzá a bemutatóhoz. Az egy dolog, hogy hogyan ítéljük meg mint írót, de a tervezett darabok közül kb. az egyetlen, amelyik biztosan működik színpadon. Azaz akkor működik, ha mondjuk egy Harag György rendezi. A kolozsváriak vendégjátéka 1980-ban döbbenetes volt. De ha valakivel nem állna le egy mai Harag György, az pont ez a derék nemzetiszocialista duó volna. Sakk-matt.