2002-ben, a két választási forduló között Orbán Viktor mondott egy roppant hatásos beszédet. Ebben nem azért ekézte Medgyessy Pétert, mert Grósz Károly helyettese volt, nem is az állambiztonsági érintettsége miatt (nagyon egyszerű okból, pedig nyilvánvalóan tudott róla), hanem mert:

Magyarország minden polgárának tudnia kell: ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor valójában Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt.

Ez különösen bájos azok után, hogy mint később kiderült a nemjegyzőkönyvekből, pár hónappal korábban egy elég nagy tőkés (Kékessy Dezső egészségipari nagyvállalkozó) és egy klasszikus pénztőkés (Madarász László, Postabank) társaságában nemvettrészt a miniszterelnöki rezidencián a Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. nemtaggyűlésén. Még poénosabb mai szemmel nézve a folytatás, különös tekintettel arra, hogy a Mol feje már akkor is egy Hernádi Zsolt nevű bankár volt, és (most komolyan) nem az Orbán-kormány akaratától függetlenül nevezték ki, s hogy épp az Orbán-kormány ragaszkodott körömszakadtáig a Mol állami pátyolásához, sőt az állami aranyrészvényhez:

Elegendő arra gondolnunk, hogy mi történik vasárnap óta a tőzsdén. Szárnyal a magyar olajipari részvénytársaság árfolyama, és részvényeinek ára óráról órára emelkedik. Mitől lett ilyen értékes hirtelen? Nos, hát tisztelt hölgyeim és uraim, akik hallották korábban a szocialisták vezetőinek nyilatkozatait, azok tudhatják, megmondták: első lépésként jelentős gázáremelés történik majd.

Orbán tudta, hogy “polgári” hallgatóságára nem mással képes a legjobban hatni, mint a nagytőke és a pénztőke elleni küzdelem jelszavával, a tőzsdei árfolyam-emelkedés bűnjelként felmutatásával. Sem ő maga nem talált semmi feloldalnivaló ellentmondást abban, hogy a “monopoltőke és finánctőke” lenini szlogenjét ismételte meg, sem a hallgatósága (melynek nagy része gyaníthatóan már találkozott ezekkel a fogalmakkal a foximaxin). Ugyanígy emlékezetem szerint a következő kormánypárti oldalon nem volt senki, aki ennek a szövegnek az egyszerre nevetséges és erkölcstelen voltára, tényleges tartalmára rámutatott volna, pedig Orbán megismételte például a következő pártkongresszuson is.

De a mélyben ez csakugyan nem leninizmus.Hogy micsoda, azt lásd alább. Nincs helyem és időm arra, hogy végigelemezzem kilenc év fideszes agitpropjának összes jel- és hívószavát, de egy mintázat határozottan kirajzolódik. Ki az ellenség “a baloldalon”, kik mosódnak bele az általános “baloldalba”? Brókerek, bankárok, spekulánsok – akik a pénzzel foglalkoznak, ahelyett, hogy böcsületesen dolgoznának. Semmibe veszik az ezeréves keresztény magyar hagyományt. Idegenek és idegenszívűek. Az IMF mint nemzetietlen és baloldali szuperbank. (“Strauss-Kahn bandája”). Genetikusan hajlamosak a bolsevizmusra. Dekadens perverzek (Cohn-Bendit). Elvont, a természettől és természetes gondolkodástól elszakadt értelmiségiek, akik pusztán logikai konstrukciók alapján mindenféle gazemberségre kaphatók. Liberálisok. A liberális jelző “stigma”, melytől a zsidóságot meg kell szabadítani – értesültünk újabban egy fideszes zsidótól. És itt érünk a lényeghez.

Olyan ez, mint az ismert hindu példázatban a vakok esete az elefánttal: ki az ormányát tapintja, ki a fülét, ki a fenekét stb. Nem kell kimondani, még úgy se kell tenni, mintha látni való lenne: az egyes fogásokból hibátlanul kirajzolódik három dimenzióban a Zsidó harmincas évekbeli képe.

A korszakmeghatározás lényeges. Szemben a zsidóknak és a píszí bajnokainak a visszavetítésen alapuló, anakronisztikus képzetével, az antiszemitizmus a harmincas évek Magyarországán nem korlátozódott a szélsőségesekre, nem német hatás eredménye volt, és főleg nem bűn, hanem a politikai közbeszéd illendő része. “Rendes ember” zsidózott, ahogy ma például a politikusi rendesemberségnek feltétele az a biztos tudat, hogy az országos népszavazás jó és demokratikus dolog. (Direkt olyan példát választottam, amiből a legkevesebb sértődés lehet, de politikai életünk tele van ilyen hamis axiómákkal.) Nevezzük A típusú antiszemitizmusnak. Ez nem gyilkos antiszemitizmus, hanem azon feltevésen alapul, hogy a nemzeti és gazdasági bajok közvetlenül orvosolhatók az etnikai (pozitív, illetve negatív) diszkriminációval.

További tévedés, hogy ez 1945-ben megváltozott. Rákosi már csak azért is pártolta a kisnyilasok beengedését a Kommunista Pártba, mert társaival együtt minden zsidó tudattól mentes antiszemita volt, aki ugyanazokat gyűlölte, akiket a nyilasok: a bankárokat, a gyárosokat, a “polgári értelmiségieket” stb. A holokauszt fogalma csak valamikor a hetvenes években merült fel, a zsidók Kádár-kori védettsége pedig nem a kommunista rendszer emberjogi érzékenységéből következett, hanem Kádár magánízléséből és a középosztállyal kötött kompromisszumából, mely középosztálynak elég népes zsidó szárnya volt.

A harmincas évek antiszemita konszenzusa, mely tartalma szerint antikapitalista volt, egyáltalán nem korlátozódott a jobboldalra: Bibótól, jó néhány népi írótól és az egyértelműen baloldali nyilas pártoktól terjedt a Független Kisgazdapárt zömén át a hatalmas mandátumarányú (de az össznépesség kisebbségét képviselő) kormánypártig. 1945-ben baloldali forradalom ment végbe, a politikai közösségből kiesett a jobboldal, maradt a bal, de a konszenzus nem változott. Csak néhány erkölcsileg érzékeny elme, mint Bibó, vette észre, hogy a népirtást nem lehet légmentesen elhatárolni a hagyományos, meghitt antiszemitizmustól.

A hűtés évtizedei után, 1989-91-ben nem “a nácizmus szelleme szabadult ki a palackból”, hanem az antikapitalista és antiliberális konszenzus állt helyre, aminek célpontjai Magyarországon történesen a zsidók voltak. Pontosabban: átmentődött, mert a Kádár-rendszer antikapitalista és antiliberális elemei nagyon is kedvesek voltak a többségnek.

Mindehhez adódott egy másik konszenzus: egy másik fajta – nevezzük B típusúnak – antiszemitizmus karanténba zárása, tabusítása, büntetése. A náci antiszemitizmus szintén antiliberális, de nem antikapitalista, hanem gyökerében és lényegében rasszista. Nem vélt igazságtalanságot  tesz helyre, hanem bosszút áll. Eszköze nem a visszaszorítás és a kvóta, hanem a gyilkosság. Így ellentétben áll – nem a felvilágosodással, hanem a) a nyugati civilizáció keresztény hagyományával, b) a keresztény Európa történelmének legnagyobb sokkja, a harmincéves háború után létrejött vesztfáliai megegyezéses rendszerrel.

Ezt a fajta anti-antiszemitizmust 1990-től magáévá tette minden olyan politikai erő, amelyik kormányozni óhajtott, részben meggyőződésből (ötödik parancsolat), részben pedig azért, mert ez feltétele a nyugati civilizációban való klubtagságnak. De ezzel együtt és emellett a kormányzó erők többsége vígan hódolt az A típusú antiszemitizmus örömeinek, hiszen azzal, hogy a B típusú, rasszista-gyilkos antiszemitizmus elítélését magáévá tette, lelkiismereti flepnit kapott, hogy kiélhesse politikai-kulturális ellenszenveit. Ő nem antiszemita (faji alapon), ő csak az olyanokat gyűlöli és szeretné legyőzni, akik megfelelnek bizonyos kritériumoknak – és ezek a kritériumok történetesen pont azok, amikért a Zsidót a 30-as években, nem biológiai, hanem gazdasági és ideológiai alapon, nem gyilkos szándékkal, de szerették volna kiiktatni a magyar életből, vagy legalábbis statisztikai számarányának megfelelő jelentéktelenségbe visszaszorítani.

Ez egyébként nemcsak a Fidesz-KDNP-re érvényes, emlékezzünk rá, hogy Horn Gyula határozott beavatkozással hogyan zárta ki a magyar médiapiacról a Lauder-féle Central European Media Enterprisest, hogyan lett ily módon Magyarország kivétel, miközben az összes környező országban szereplő lett a CME.

A B típusú antiszemitizmus elutasítása tehát szervetlen, és ennek van még két katasztrofális következménye: 1. Ez a fajta píszí hivatalosságtól szaglik, ennélfogva egy átlagos fiatal ma ugyanúgy kételyek nélküli, vulgáris antiszemita (lehet), ahogy a Kádár-korszak mélyén kételyek nélküli, vulgáris “reakciós”‘ volt – ez a menő. 2. A zsidók maguk hajlamosak azt hinni, hogy a B típusú, náci, rasszista antiszemitizmus hivatalos elutasításával meg vannak védve, és azok veszélyeztetik őket, akik nyiltan ilyen típusú antiszemiták, tehát attól kapnak menedéket, aki ezt a fajta antiszemitizmust látványosabban utasítja el. És mivel az antiszemitizmusról rasszista keretben gondolkoznak, egyrészt hajlamosak megmaradni ebben a keretben, másrészt nem érzékelik az antikapitalizmus és az antiliberalizmus – pedig bőrükre menő –  veszélyét. Ezzel a szabadságelvű gondolkodásnak még a maradék bázisa is meggyengült Magyarországon.

Van Kertész Ákos nevezetes nyílt levelében néhány mondat, amit sohasem idéznek. Az egyikben “az én testre szabott, morális alapozású szocializmusom”-ról beszél, egy másikban leszögezi, hogy: “Én nem vagyok a kapitalizmus híve.” Függetlenül minden életrajzi körülménytől: ha valaki a liberális kapitalizmus, ergó az egyéni szabadság híve, nem képes leírni ilyen sztereotípiákat “a magyarról”. Ugyanúgy, ahogy “a zsidóról” sem.